Rostás - Farkas György honlapja

MENÜ

Jelentés a jövőnek


Előszó helyett a Nomád ősök vándorútján című kötethez

Már túl voltunk a rendszerváltozáson, legalábbis a kezdeti szakaszán. A cigányság zömének akkor még többé-kevésbé volt munkája, nem szorultak ilyen nagy számban szociális segélyre, s közel sem volt a mostanihoz hasonlóan nagy az ellentét a romák és a többségi társadalom tagjai között.

Nem volt szégyen romának lenni, ám nagy dicsőség sem, mindig a társadalom perifériáján éltünk. De bűnbakok csak kissé később lettünk, a nagyüzemek magánításával, az építőipar leépülésével, a munkanélküliség nagyarányúvá válásával, mely érintett romát és nem romát, de legnagyobb arányban a cigányságot.

Sok kisgyermek sok éhes szájat jelentett, ruha kellett, cipő kellett, iskolatáska és tankönyvek. A már-már óvodássá és iskolássá lett gyermekek visszazuhantak a korábban már enyhülő nyomorúságba. A szülők lassan ébredtek rá, hogy helyzetük kilátástalan, s a munkanélküliség hosszantartó lesz. Jövedelmük sem a megélhetésre, sem lakásrezsire nem volt elegendő. A kilakoltatás veszélye állandóan a fejük fölött lebeg, s a „bélyeg” messze világít homlokukról.

A munkabér sem volt sok, s a „fekete vonatok” rémképétől is Isten mentsen, de volt munkánk, s ha nem is fejedelmi, de tisztes megélhetésünk. Nem kikönyörgött segélyekből, hanem munkánk béréből éltünk. A segély mindig megaláz, és azt sorvasztja, ami a mienk, dinamizmusunkat, találékonyságunkat, életképességünket. És kiszolgáltatottá tesz bennünket.

Holott mi romák is Isten gyermekei vagyunk, és a Nap gyermekei. Szép barna színünket a Naptól kaptuk, a zöld erdő-mező, a kék ég gyermekeiként. Az őshazának, Indiának is gyermekei vagyunk, ha évszázadokkal ezelőtt el is barangoltunk tőle, s más hazát kerestünk, s találtunk is, ha találtunk... Hol testvérként fogadtak bennünket, hol gyilokkal. Ezért az életösztön kifejlesztette bennünk a „túlélési technikákat”. Ha fogytunk és vesztünk is, de újra és újra talpra álltunk. Ezt reméljük most is.

Van néhány vadállat, amelynek agresszivitása kialszik, ha ellenfele, amellyel viaskodott, védtelenné, gyengévé lesz. Az öklelő szarvas lecsendesül, ha ellenfele a szarvai helyett védtelen oldalát fordítja felé. A róka sem támad többé - hacsak nem túlságosan éhes -, megfordul és elüget, ha a viaskodástól elgyengült másik megadóan odanyújtja neki átharapnivaló nyakát. (Mi nem vagyunk vadállatok, emberek vagyunk.) Ellenfelünknek önként sem védtelen oldalunkat, sem nyakunkat soha nem nyújtottuk és nem is fogjuk.

De sajnos köztünk, romák közt is van ellenségeskedés. Helyenként még vérbosszú is. Testvériségünket ugyanakkor megőrizzük, bárhová, bárhová sodort is szél bennünket a sors. És remélem, kultúránkat, jó hagyományainkat, nyelvünket is, ha változott és egyben gazdagodott is a körülöttünk, mellettünk élő népekével.

Kultúránk a mienk, de része az adott ország kultúrájának, fényes csillaga - nálunk a magyarnak -, és része az egyetemes emberi kultúrának is. Egyre többen ismerik fel ezt világszerte, meghódítja, elbűvöli azokat, akik csak egyszer is látták, hallották művészeinket. A művészet, a zene, a dal, a tánc nálunk nem szórakozás, hanem életmód, maga az élet. Isteni adomány.

Ezért vállalom cigányságom? Miért vállaltam mindig is? Miért küzdöttem azért mindig, hogy testvéreim ne hagyják elsorvadni szépséges nyelvünket, kultúránkat? Integrálódjanak, de ne asszimilálódjanak, vallottam, hirdettem. Bár ez utóbbi sem tagadható meg senkitől, alapvető emberi jog az asszimilálódás is, különösen, hogy romaként évszázadok óta nehezebb élni, boldogulni, mint nem romaként. Az élet peremére taszítottságunk mindig gyakoribb volt, mint elfogadottságunk. Erre nem találok magyarázatot. Talán ezért is oly erős bennünk az összetartozás tudata. Tudjuk a magyar történelemből, hogy ki volt Széchenyi, ki volt Deák Ferenc, hogy a lengyel Bem apó, az olasz Garibaldi a magyar szabadságért is küzdött.

De ki ismeri annak a három hercegnek a nevét, akiknek vezetésével a cigányok Magyarországra jöttek? Ki a Rákóczi szabadságharc és az 1848-49-es cigány harcosainak nevét? Czinka Pannáról már többen hallottak „harangozni”, mint Rákóczi kedvenc muzsikusáról, holott ez legenda, Panni nagyapja volt Rákóczi muzsikusa. (Ez azonban mindegy, a legenda mindig szép és érdekes.) És hányan tudják, ha lelkesen fújják, hogy „Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva”, hogy Gábor Áron erdélyi cigány ágyúöntő volt. A roma Gáborok Erdélyben egész nemzetséget alkotnak. Brassóban, Mátyás király fekete seregének is gyártottak fegyvereket a cigányok. Harcoltak, muzsikáltak, fegyvereket gyártottak, harci lovakat patkoltak, gyógyítottak, testvériségben a magyarsággal.

É

s mégis! És mégsem! István király intelmei az idegenek befogadásáról, Zsigmond király menlevelei a cigányoknak inkább epizódok, mint állandóságjelzők. 700 éve vagyunk hazánknak inkább mostoha, mint édes gyermekei. Elkülönülésünk, önkéntes szegregációnk érthető, és nem csodálható, hogy az olykor-olykor megnyilvánuló külső simogató szándék mögött az ütés akaratát érzékeljük. A sebek nehezen gyógyulnak. Édesanyám azt mondta, van örökös és megbocsátható bűn a cigánytörvények szerint.

Sokan hiszik közülünk, hogy más országokban a gazdag nyugaton tárt karokkal várnak ránk. Nem tudják, hogy az ottani cigányság sorsa sem a kiváltságosaké. Talán lesz valaki, aki megírja a cigányság világtörténelmét. Népemét, melyet hol megnyomorítottak, hol jó szívvel fogadtak. De inkább nyomorítottak.

Aki bűnbakot keresett, az talált. Bennünk. Ellenségként tüntettek föl bennünket, pedig mi áldozatok voltunk.

Alig-alig vannak, akik tudják, hogy Moldvában és Havasalföldön, Romániában rabszolgák voltunk, adhatók, vehetők, vásárra hajthatók. Már a törökök is összefogdosták rabszolgának a cigányokat. Csak egyetlen adat méltánytalan sorsunkról: A porosz Volskfreund 1845. évi folyamának 459. lapján a zágrábi Luna után a következő hirdetést közölte: „Bukarestben a Vinere utczában a meghalt serdár Nicla Miklós fiánál és örököseinél kétszáz különböző mesterséget értő, például földművelő, kovács, zenész, ezüstműves és varga cigánycsalád eladandó. A venni szándékozók értekezhetnek a nevezett helyen. Öt családnál kevesebb egyszerre nem adatik. Minden fő egy arannyal olcsóbb, mint más tulajdonosoknál.” (Albert Ernő Sepsiszentgyörgy, 1994).

Mennyi könny, mennyi emberi dráma egyetlen hirdetésben!

A reményre most sincs sok okunk, mi mégis reménykedünk. Legalább gyermekeink szebb jövőjében. Hogy nekik a tanulás, az együttműködés, és az egymást segítő barátkozás, az általános iskola már ne legyen oly idegen a roma kisgyermekek számára sem. És a közép- és főiskola is elérhető legyen számukra. Rólunk, nélkülünk ne döntsenek, ez jogos igényünk, nem a gádzsók baráti kezének ellökése. Célunk nem az ellenségeskedés szítása, fenntartása, hanem öntudatunk erősödésének megnyilvánulása.

Életem céljának tekintettem népem egységének megteremtését-megtartását, ezért írtam, dolgoztam mindig.

Különösen az anyanyelv megőrzése, fejlesztése, kultúránk ápolása, megismertetése a nem romákkal volt a hajtóerő bennem mindig. És a hídverés romák és nem romák közt, hogy békében és egyetértésben éljenek és dolgozzanak együtt, vagy legalább egymás mellett.

Könyvem első kiadása óta sok minden megváltozott, átértékelődött. De annak fontossága, hogy nem roma honfitársaink megismerjenek és elfogadjanak bennünket, nem változott. Azóta számos faluban megnőtt a cigány népesség aránya, vannak szinte tisztán romák lakta települések is. Sem a romáknak, sem a nem romáknak nem mindegy, milyen lesz a jövőnk.

Könyvem nem tudományos mű, hanem afféle vallomás. Jó lenne, ha nem roma honfitársaink legalább annyit tudnának rólunk, amennyi e könyvből kiderül rólunk. Olvassák olyan nyitott szívvel és szeretettel, ahogy én írtam.

Kissé furcsa lehet ebben a zavaros, tűzfészkekkel teli világban, hogy felidézem néhai Mahatma Gandhi, a modern idők egyik legnagyobb politikai alakjának, az erőszak-nélküliség apostolának magyarázatát, hogy miként élteti reményét a világbéke. Képtelenségnek tartotta az ember és ember közötti állandó ellenségeskedést.

Abban a reményben élt, hogy egyszer képes lesz az emberiséget egy baráti ölelésben egyesíteni.Mindannyiunknak kívánom, hogy a Gandhi megálmodta világbéke egyszer megvalósuljon, s ezzel az én vágyam, álmom is teljesüljön, amely egyben sorsverte népem mindeddig beteljesületlen álma is.


 

Asztali nézet