Rostás - Farkas György honlapja

MENÜ

 

"Csak abból adhatok, amim van..."

 R.Kovács Aranka interjúja 

2014.05.27-én a Nyírteleki Általános Iskola „Szólj, én hallgatlak”címmel rendezte meg a III. Megyei Cigány Szavalóversenyt, ahol cigány származásukat vállaló tanulók vehettek részt kedvenc verseikkel. Ebből az alkalomból beszélgetőpartnerem Rostás-Farkas György költő.

- Kérem, mondja el, hogyan került kapcsolatba Nyírtelekkel, rendezvényünkkel!

A 90-es években ismerkedtem meg Lázár Péterrel, a Kedvesház megálmodójával, alapítójával. Barátságunk azóta is tart,  és remélem tartani fog a világ végezetéig. Hívó szavára mindig elmegyek. Most is ő hívta fel a figyelmemet erre a hagyományteremtő rendezvényre, és ő ismertetett meg Nagy Anna szervező-tanárral, a szavalóverseny ötletgazdájával. Nagy megtiszteltetésnek érzem a meghívást. Nagyon fontosnak tartom, hogy minél több ilyen tehetséggondozó program, lehetőség nyíljon a roma gyermekek számára.

Hálás vagyok a sornak, mert remek, áldozatos munkát végző pedagógusokat és sok tehetséges kisdiákot ismerhettem meg.

- Milyen volt a gyermekkora? Az iskolai nevelés illetve a szülői ház értékrendjében voltak-e különbségek, okoztak e ezek  nehézségeket fejlődésében, személyiségének kialakulásában? 

Mélyen vallásos szüleim voltak, édesanyám, amikor csak tehette elvitt bennünket a templomba. De az egész település – Újkígyós – gyakorló római katolikus vallású volt. Nagy családba születtem, 10 testvéremmel együtt nehéz körülmények között, szegénységben éltünk. Szüleink nagyon sokat dolgoztak, hogy felneveljenek minket. Családtagjaim hagyománytisztelő, cigány anyanyelvüket és tradícióikat féltve őrző oláh cigány emberek voltak. Apám már az iskola megkezdése előtt megtanított bennünket írni-olvasni. Maga is írástudó, olvasott ember volt, ami abban az időben még a nemcigányok körében is ritkaságnak számított vidéken. Édesanyám nem tudott írni-olvasni, de nehezen szerzett kis pénzecskéjéből mindig hozott nekünk könyvet ajándékba, és fontosnak tartotta, hogy esténként felolvassunk neki.

Az iskolában szerettek bennünket,  mert szorgalmasak voltunk, valamennyien jól tanultunk. A tanárok ismerték szüleimet és becsülték őket. Az általuk képviselt értékrend nem különbözött az iskoláétól, így nekünk szerencsénk volt. A szülői ház szeretetteljes, ugyanakkor szigorú követelményeket is támasztó légköre egész életünket meghatározta. Ahogyan a gazdag kulturális kincs: a mesék, a hagyományok, mesterségek tudása, a dalok, a balladák, amit évszázadokon át megőriztek, s nekünk is továbbadtak.

- Életének nagy részét az írás tölti ki. Mikor és hogyan döbbent rá, hogy írnia kell?

Ez is nagyon pici gyermekkoromra vezethető vissza. Arról már szóltam, hogy édesanyám megvette nekem Petőfi verseskötetét és minden este felolvastam neki. A másik meghatározó impulzus az iskolában ért.  9-10 éves lehettem, amikor első írásommal beloptam magam tanáraim szívébe. A tanító néni, Horváthné Erdős Mária, felolvasta első kis zsengémet osztálytársaimnak, ugyanis dolgozatírás idején egy kis versikét is papírra vetettem. Kezébe vette a papírt, így szólt: Látjátok, a Gyurika dolgozatírás idején csak irkál-firkál.  Amikor végigolvasta soraimat, könnyeket véltem felfedezni a szemében. Azt kérdezte, Gyurika, amikor ezt írtad éhes voltál? A versike ugyanis amolyan józsefattilásan a szegénységről és az éhségről szólt. Ez volt az a pillanat, amikor az egész osztály egybehangzóan kikiáltott költőnek, én pedig egész életemben hű maradtam ehhez a gyermekkori indíttatáshoz.

Azt is el kell mondanom ezzel kapcsolatban, hogy a mi családunkban az irodalom, hogy úgy mondjam „velünk élt”, a mindennapjaink része volt. Édesapám minden este mesélt, felidézte az ősök nemzedékről-nemzedékre öröklődő történeteit, meséit. Ilyenkor a faluból is sokan eljöttek, hogy meghallgassák. Nagyon jó előadó volt, szavai nyomán életre kelt a cigányok mesés múltja. Ezek a történetek a mai napig kifogyhatatlan forrást jelentenek számomra.

- Munkáinak repertoárja igen nagy. Meséljen nekünk műveiről, elfoglaltságairól! Melyik áll szívéhez legközelebb?

Minden a versekkel indult. Első írásaim a 60-as években jelentek meg az országos lapokban: Magyar Ifjúság, Ifjúsági Magazin, Nők Lapja, Képesújság. Később, amikor 67-ben Budapestre kerültem igyekeztem bekapcsolódni a kulturális-tudományos élet berkeibe. Megismerkedtem Fodor András költővel, aki mindenhová magával vitt, mentorom és tanítóm volt. 

A versek mellett vonzott az újságírás, jegyzeteket, tudósításokat küldtem különböző lapoknak. Ebben az időben indult az „un.” cigány mozgalom,  a cigány klubok, olvasókörök mozgalma, amelynek egyik alapítója voltam. (Szegedi úti munkásszálló, Csili Művelődési Ház, Ifjú Gárda Művelődési Ház, Kispesten stb.)

Ezzel párhuzamosan indítottuk el a cigány néprajzi gyűjtő-utakat, cigány nyelvi klubokat is. Én is több könyvet írtam e témában: a cigányok történelméről, hagyomány és hiedelemvilágáról, ősi mesterségeiről,  és dr. Karsai Ervin tanár úrral együtt kiadtuk a cigány-magyar szótárt is.

Ebben az időben kezdtem papírra vetni az édesapámtól hallott meséket és nagycsaládunk emlékezetes történeteit is. Összeállítottam egy cigány-magyar nyelvű olvasókönyvet, hogy biztassam a fiatalokat csodálatos cigány nyelvünk megtanulására, és magam is fordítottam a magyar és az európai irodalom klasszikusaitól.

Mint népünk sorsáért felelősséget érző ember nem maradhattam ki a bontakozó demokratikus közéletből sem. Ott voltam a cigány önkormányzatiság bölcsőjénél, s engem választottak meg az első Fővárosi Cigány Önkormányzat elnökének. 

A határainkon kívül élő cigányokkal való kapcsolat építését kezdettől nagyon fontosnak éreztem, s magam is részt vettem a Cigány Világszövetség megalapításában (1971. április 8. London – ennek emlékét őrzi ma a Cigányok Világnapja), melynek munkáját a mai napig segítem.

Több civil szervezet alapítója is vagyok, ezek közül a cigány kultúra képviseletére alakult Cigány Tudományos és Művészeti Társaság (CTMT) 1991 óta a mai napig munkálkodik a mi szépséges és gazdag kultúránk, művészetünk, nyelvünk népszerűsítésén, gazdagításán.

A 90-es évekhez kapcsolódik az első cigány újságok indulása, így a Romano Nyevipe (Cigány Újság), amelynek én is alapító munkatársa voltam. Antall József miniszterelnök úr biztatására alapítottam 1991-ben a Közös Út – Kethano Drom című negyedéves cigány-magyar nyelvű kulturális-közéleti folyóiratot, mely a politikai váltások viharainak ellenállva, mind a mai napig megjelenik a CTMT kiadásában.

Az idők szavát követve mostanában saját honlapon (kethanodrom.hu), közösségi oldalakon, hangoskönyvek és kisfilmek formájában is igyekszem eljuttatni a kultúránkról szóló ismereteket fiataloknak és időseknek egyaránt.

Ha rangsorolni kell, akkor bajban vagyok, de talán a versek és a mesék állnak a szívemhez a legközelebb, és persze azok a találkozások, rendezvények, ahol gyerekek között vagyok.  

Egyik gyermekeknek szánt kötetem címéül is ezt adtam: Tumaroj muro jilo – Tiétek a szívem!

- Több díj, kitüntetés boldog tulajdonosa. Melyikre a legbüszkébb?

Minden elismerés megtisztelő, jólesik a visszajelzés, hogy az ember munkája mások számára is hasznos. Ha a díjak között rangsorolni kell, természetesen az irodalmi munkásságért járó elismerés  - a József Attila díj- melengeti leginkább egy író szívét. (Számomra fontos, hogy éppen József Attila születésének 100. évfordulója alkalmából vehettem át.)

A legnagyobb elismerés azonban mindig a gyermeki tekintetekben megcsillanó fény, a mosoly, a figyelmes hallgatás a mesék-versek olvasása alatt, vagy amikor gyermeki ajkakról hangoznak el verseim. Ilyenkor mindig kicsordulnak a könnyeim, elérzékenyülök.

- Kik segítették tehetségének kibontakoztatásában? 

A sor nagyon hosszú, nem is fér el ebben az interjúban. Azt szoktam mondani, hogy engem az Isten mindig a tenyerén hordott, hiszen már születésem pillanatától olyan emberekkel hozott össze, akik segítettek, pártfogoltak. 

Már említettem az újkígyósi embereket, mély hitüket és emberségüket. Keresztapám Csatlós Lajos magyar ember volt, jó gazda, aki saját gyermekeként szeretett, ahogy a tanáraim is az általános iskolától kezdve az egyetemig. Később valamennyien barátaimmá váltak, s a mai napig élő a kapcsolatom volt tanáraimmal pl. Marosvölgyi Károllyal, Mészárosné Ilikével… (Rácz László tanár úr sajnos tavaly itt hagyott bennünket.)  

Az irodalmi életben olyan példaképeim, pártfogóim voltak, mint Fodor András, Gyurkovics Tibor, Mezei András vagy Jókai Anna. Felejthetetlen emlékű segítőm volt Ranner Gizella a Nők lapja egykori főszerkesztő-helyettese és Kárpáthy Gyula író, dramaturg, akikkel hosszú éveken át együtt szerkesztettük a már említett Közös Út – Kethano Drom című lapot.

 De nem lehettem volna újságíró, ha nem segít engem is, több más cigány fiatallal – pl. Bari Kátollyal, Ruva Farkas Pállal  - együtt lehetőséghez jutni az akkor tejhatalmú médiabirodalom, a Pallas  Lap- és Könyvkiadó két vezetője Siklósi Norbert és Csertői Oszkár. Ki kell emelnem, hogy az ő pártfogásuk mennyire önzetlen volt, ma már hihetetlenül hangzik, hogy bár nem voltam un. káder, sem KISZ- sem párttag mégis felkaroltak.  A teljesítményt nézték, és fontosnak tartották, hogy minél több cigány értelmiségi legyen.

A mai napig kapcsolatban vagyok fejthetetlen egyetemi professzoraimmal, Újváry Zoltánnal, Szabad Györggyel, Voigt Vilmossal és Várnagy Elemérrel. Minden új kötetemmel felkeresem őket. 

 Még nagyon sok nevet kellene itt megemlítenem, hiszen a 90-es évektől kapcsolatba kerültem a hazai közélet szinte valamennyi kiválóságával. (A lapunk kapcsán márt említettem Antall miniszterelnök úr pártfogását, aki nagyon fontosnak tartotta a cigányság helyzetének javítását, maga is folytatott történelmi és szociológiai tanulmányokat a cigányok körében még politikai pályafutása előtt.)

 Én mindenkitől igyekeztem tanulni, ellesni a jót, és megbecsülni minden szót. Azt is fontosnak érzem hozzátenni - ami manapság  nem cseng túl jól -, hogy sosem politikai oldalak szerint mértem a barátságot, s egyetlen barátomat sem vagyok hajlandó megtagadni azért, mert ahogy mondani szokták, nem felel meg az aktuális elvárásoknak.

A legfontosabb azonban: csodálatos szüleim élete és példája. E nélkül ma lehetnék az, aki vagyok. Ma is minden este gyertyát gyújtok emlékezetükre, jelképesen a lábaik elé helyezem minden eddig kapott díjamat, kitüntetésemet.

 - Mint szülő, hogyan, és milyen értékeket adott át gyermekeinek? Milyen tanácsokat adna a fiatal cigány szülőknek életvitelükhöz, gyermekeik neveléséhez? 

Nem adhattam mást, mint amim van. Azokat az életemet meghatározó értékeket, amit én is a szüleimtől kaptam: az emberségre törekvést, a tartást – kitartást, a hűséget az elveinkhez, az emberek és a világ dolgai iránti nyitottságot, cigány népünkhöz, értékeinkhez való ragaszkodást, identitásunk büszke vállalását, a haza, a köz javáért való elkötelezettséget. A szeretet, az alázat és a mások iránti tisztelet fontosságát.

Persze megpróbáltam beléjük plántálni a szép szó, az irodalom szeretetét is. Hálás vagyok a sorsnak, hogy Tímea  lányom és Gyuszkó fiam is ír verseket, s műfordítóként is megállják a helyüket.

A gyermekneveléshez nagyon sok türelem, következetesség kell, s aranyszabály, hogy csak azt követelheti meg az ember, amiben maga is példát mutat.

- Ön büszkén vállalja kettős identitását: magyar, cigány költő, író, ember. Mit gondol, miért nem vállalja fel mindenki a származását?

A félelem régi eredetű, az identitás felvállalása évszázadok óta kockázattal járt a cigányok számára. Sokan nem tudják, hogy itt a szomszédunkban, Romániában még a XIX. század végén is röghöz kötve,  rabszolgaként éltek cigányok. A bojárok szabadon adták-vették őket.

 Mária Terézia korában tiltották a nyelvhasználatot, a cigányok egymással kötött házasságát, elvették a cigány szülők gyermekeit, hogy „újmagyarokká” neveljék őket.

Még az 1930-as években sem telepedhettek le a cigányok szabadon a falvakban, városokban. Az én szüleimnek még illetőségi bizonyítványt kellet kérniük, hogy egyedüli cigány családként házat vehessenek Újkígyóson. 

Klasszikus irodalmi alkotások is őrzik a cigánytelepeken folytatott razziák, megalázó, erőszakos fertőtlenítések, csendőrségi visszaélések, a cigány holokauszt emlékeit, az iskolai elkülönítés, „az utolsó padban” megaláztatásait.

A demokratizálódás útján sokat léptünk előre, de még mindig létezik megkülönböztetés, külföldön és itthon is vannak elrettentő példái a faji indíttatású gyűlölet-megnyilvánulásoknak, egészen az un. „cigány-gyilkosságokig” menően. Papíron egyenlőek vagyunk, a mindennapi életben azonban nagyon sok a hátrányos megkülönböztetés az iskolákban, a munkahelyeken, a közéletben. A cigányságot sokan felhasználták, és sajnos ma is felhasználják méltatlan politikai játszmák eszközeként. Ez a téma messzire visz, de érdemes elgondolkodnunk azon, milyen jövő felé mutat a szegénység és a kiszolgáltatottság.

Én megpróbálom megérteni azokat a cigány fiatalokat, aki ha tanulnak és talán diplomát is szereznek, megpróbálnak elfeledkezni cigány gyökereiről, mert úgy érzik ez hátrányt jelent a boldogulásuk útján. Megpróbálom megérteni, de nem tudom elfogadni. A gyökértelen ember elmagányosodik, s elfújja a szél.. Soha nem lehet igazán boldog. Arról nem is szólva, milyen nagy szüksége lenne a mi nehézsorsú népünknek cigány példaképekre, tanult, művelt, identitásukat büszkén vállaló fiatalokra!

Mindig elmondom, hogy engem soha nem lehetett „lecigányozni”, azzal indítottam, hogy cigány vagyok, ezt és ezt képviselem, ilyen és ilyen céljaim vannak… Pedig én kivételesen le is tagadhattam volna a származásomat, hiszen a legnagyobb sajnálatomra fehér a bőröm.

A „kettős aranypánt” Péli Tamásnak, a mi világhírű festőnknek a mondása: hogy bennünket egyaránt jellemez cigányságunk és magyarságunk. Mindkét kultúrának birtokában vagyunk, s mind a kettőhöz ragaszkodunk. 

- Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Nagyon sok dolgom van még, s félek, hogy kifutok az időből. Több könyvem van még kéziratban, jegyzetek, félbehagyott gondolatok…

Sok a tennivaló a cigány kultúra egyenjogúsítása érdekében is, még mindig nem ismernek bennünket igazán a velünk élő nem cigány emberek. Le kell írni meséinket, történeteinket, be kell mutatni minél szélesebb körben nagy íróinkat, művészeinket. 

Meg kell teremteni intézményes kultúránk alapjait: a múzeumot, a dokumentációs és kutatóközpontot, a médialehetőségeket, nyelvi műhelyeket, színházat, kiadót stb. Azt mondhatják ez nem az én dolgom, nem is az én erőmhöz és lehetőségeimhez mért feladatok, de az én kötelességem, hogy figyelmeztessek, hogy szóljak, s ha kell: kiáltsak. Féltem a cigányokat az asszimilációtól, hány nép tűnt már el nyomtalanul a történelem során.

Ezért nem nyughatok, amíg nincs biztosítva az utánpótlás, hogy legyenek képzett, öntudatos fiataljaink, akik őrzik és továbbviszik a tüzet. Ennek szellemében kezdeményeztem tanítványommal Kamarás Istvánnal együtt néhány éve a keresztény roma szakkollégiumi rendszer megalapítását is, ami hál Istennek a történelmi egyházak és az állam szerepvállalásával el is indult.

- Ha visszatekint eddigi munkájára, mit tenne másként?

Az ilyen kérdésre mindig nehéz válaszolni. Mint mindenki én is megspórolhatnék néhány vargabetűt az életemben. Célirányosabban haladnék a vállalt küldetés mentén. Azt persze nehéz megítélni, hogy a gyakran feleslegesnek, vagy sikertelennek tűnő események mennyiben járulnak hozzá az ember életéhez, milyen módon viszik előbbre. 

Nem bántam meg, hogy nem törekedtem vagyonra és gazdagságra, hogy ma is nagyon szerény körülmények között élek. Azt sajnálom, hogy nem jutott több időm a szellemi javak gyarapításra, több ezernyi kötet könyv vár még a polcaimon olvasásra.

Aki hozzám fordult segítségért, mindenkinek próbáltam, és míg erőm engedi továbbra is próbálok segíteni tehetségem, lehetőségeim szerint. Ez lehet, hogy nem sok, de abból adok, amim van: lehet, hogy ez egy falat kenyér, vagy egy jó szó, de ennyi Istennek hála, még mindig adatik. Ez úgy vélem, minden ember kötelessége.

Köszönöm a kellemes beszélgetést. További sikereket, jó egészséget és nem utolsó sorban, ihletett perceket kívánok Önnek.

                                                     R. Kovács Aranka

(kethanodrom.hu)




 

Megfogni egymás kezét

(Usztics Anna: interjú Rostás Farkas Györggyel )

 

A magyar történelemben meg kell nézni a krónikákat: a cigány nép soha nem szervezett fegyveres felkelést a haza ellen- mondta Rostás-Farkas György költő a Demokratának, akivel a cigány-magyar együttélésről, a hagyományokról, és a lehetséges kiutakról beszélgettünk.

Sok helyen sokszor elhangzott, hogy a rendszerváltás vesztesei a cigányok voltak. Ön is így látja?

Nem tudom, hogy volt-e egyáltalán rendszerváltás. Ha volt is, csupán egy-két ember számára nyílt ki a Nyugat kapuja. Talán elcsépelt dolog azt mondani, hogy a cigányok vesztesei lettek ennek a folyamatnak, de így van. Ugyanakkor a 90-es évek elején nem gondoltuk, hogy az Európai Unió vesztesei is mi leszünk, a magyarsággal együtt. Ilyen mélyen még soha nem voltunk. Kinek jó ez, nem értem. Magyarország kétharmad része mélyszegénységben él. Nemsoká nem három millió koldus lesz itt, hanem hét. A rendszerváltás után nem történt meg a várva-várt csoda, sok embernek nincs munkája.

A kilencvenes évek elején megalakult az Országos Cigány Önkormányzat, számos fóruma lett a cigány kisebbségnek, sőt, nemrégiben kisebbségi ombudsmant is választottak. Véleménye szerint miért nem oldódtak meg az intézményes keretek ellenére sem a cigányság problémái?

Ezért én is felelős vagyok. Én is ott voltam annál a bölcsőnél, amikor megálmodtuk az önkormányzatiságot Magyarországon, és az Országos Cigány Önkormányzat megszületett. Később lett kisebbségi törvény is. Az, hogy ezek az intézmények elérték-e a hozzájuk fűzött reményeket, illetve, hogy az intézmények élén a vezetők hitelesek és felkészültek-e, nem vagyok hivatott eldönteni. Azt tudom, hogy valami műszer meghibásodott, és nem működik jól.

A mindenkori kormány az OCÖ-ben tisztséget viselő embereket tekinti formálisan párbeszédre alkalmasnak. De ez nem jelenti azt, hogy ők a legelhivatottabbak arra, hogy képviseljenek minket. Nekünk kellene megválasztanunk azokat, akiket mi tartunk a legalkalmasabbakat. Felkészült emberekre van szükség. De akinek nincs köze már a cigánytelephez, mert elfelejtette, honnan jött, felgyújtotta maga mögött az utat, elvágta a köldökzsinórt, vajon képes az érdekképviseltre?

Olyan nagy elődök voltak itt mint, Lakatos Menyhért, Orsós Jakab és sorolhatnám tovább. Az ő utódaiknak méltóaknak kellene, lenniük - arra a küldetésre, amelyet elődeik megálmodtak. Ők mindig azt szerették volna, hogy egység legyen. Lakatos Menyhért ezért hozta létre 1986-ban a magyarországi cigányok kulturális szövetségét.

Az önkormányzati képviselet mellett viszont ma is megjelennek a vajdák. A mai közállapotokat ismerve, Ön szerint melyiknek lehet nagyobb súlya cigányság körében?

A vajdaság intézményét is én szorgalmaztam, tehát én is felelős vagyok a hibákért. De én legalább vállalom. Valamikor, több száz éven keresztül a vajda-rendszer jól működött Magyarországon, ők voltak a cigány kultúra hordozói. Ha tetszik, ha nem, akkor is így van. De ma kik a cigány kultúra hordozói? Ez itt a nagy kérdés. Ezt kéne tudni. Kinek az érdeke a cigányságot helyzetbe hozni? Kinek az érdeke, hogy a cigányokból kiművelt emberfők legyenek? Kinek kell felkészült cigány, ha a nem cigánynak sincs munkája négy diplomával. Mit ér az ember, ha cigány?

Mit ér a tudomány, művészet, a kultúra, ha cigány? Ezek nagyon súlyos, és fontos kérdések, amelyekre nem tudom a válaszokat én sem.  Mi a vajdák bűne? Hogy szeretnék az ősi romani krist, az ősi cigány törvényt életben tartani? A vajdáknak volt tekintélye, becsülete, tartása, jelleme. A vajdák kötelessége lenne - megőrizni a cigány hagyományt és kultúrát, és tovább adni.

Otthon cigányul beszélni. Meggyőződésem, ha Olaszliszkán lett volna egy vajda, akinek van tekintélye és szava, – aki nem járatta le a cigányokat, akkor nem lett volna lincselés, és a tanár úr még ma is élne a gyermekei között. Mert  Olaszliszkán odamentek volna a cigányok a vajdához, és megkérdezték volna, hogy mit tegyenek. A vajda pedig megmondta volna, hogy nincs bűnözés, nem gyilkolunk. És akkor nincs tragédia.

Olaszliszkával indult el az a hullám, ami felkorbácsolta az indulatokat mindkét oldalon. Az eset kapcsán erősödtek fel azok a hangok, akik azt mondják, cigánybűnözés létezik.

Nincs cigánybűnözés. Cigány bűnelkövetők vannak. Ezt innen is üzenem mindenkinek. Aki mást mond, az egymás ellen akar minket hangolni. Meg kell találni a bűnösöket, akik közöttünk vannak, és a bűnösnek bűnhődnie kell. Minden esetről beszámolni részletesen.

De nem lehet felelőtlen kijelentéseket tenni. A kiskunlacházai polgármester tavaly, a kislány tragédiáját követően azt mondta, hogy cigányok követték el a gyilkosságot. A rendőrök ezután a problémás családokhoz mentek ki vizsgálódni, szerették volna, ha ők a bűnösök.  De nem ők voltak. Sokan tudni vélik már, hogy a szálak hova vezetnek, de nem lepődöm meg, ha titkosítani fogják a dokumentumokat 50 vagy 100 évre.

A közelmúlt esetei viszont, mint a Cozma-gyilkosság, vagy a siófoki erődemonstráció nem enyhítik a cigány-magyar együttélés problémáit.

Tudjuk már, hogy ki volt Cozma gyilkosa?

Gyanúsítottak vannak.

Erről van szó. Az igazi gyilkos nem biztos, hogy valaha is meglesz. Mindenki engem kérdez, hogy ki követte el a gyilkosságot. Nem tudom. De menjünk tovább. A Fenyőé megvan már? Prisztásé? Nagycsécs? Nem is lesz. Hogy miért? Csak. Mert nagy a tét, milliárdok. Nekem viszont ezekhez semmi közöm, én költő vagyok. Valamikor Magyarország a béke szigete volt, - öröm volt idejönni.

Sokszor elhangzott, hogy a cigányságot -helyzetbe kell hozni, tanulniuk kell, hogy elinduljon a változás folyamata. Az oktatásban viszont lassan már két évtizede kérdés, hogy a cigányság számára a szegregált, vagy az integrált oktatás lehetne hatékonyabb. Önnek mi a véleménye erről?

Ezzel a kérdéssel kapcsolatban mindig bajban vagyok. Szegregáció, integráció.  Krisztusi fájdalom. Nem tudom, hogy ki fogja ezt a kérdést megoldani, pedig ez a kulcsa mindennek: a kiművelt emberfők. Mi egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak. Az utak, ha el is ágaztak, összeérnek. De én bízom abban, hogy hamarosan megoldás születik ebben a kérdésben.

Ezzel kapcsolatban viszont eszembe jut az asszimiláció kérdése. Én mindig azt mondom, hogy nekem nincs szükségem asszimilációra, csak integrációra. A nyelvi kultúránkat meg kell őrizni. A cigányoknál régen mindennek megvolt a maga szertartása a lefekvéstől az ébredésig, csak ma sokan felrúgták ezt a hagyományt, azt hiszik, hogy ennél ők már többre hivatottak. Az anyanyelvi oktatásnak van létjogosultsága. A cigányok nem lehetnek másodrangú állampolgárok Magyarországon, a hazájukban.

Mi lehetne a megoldás?

A negyedik osztálytól be lehetne vezetni a népismeret vagy kisebbség ismeret tantárgyakat. Azért vagyunk idegenek, mert nem ismernek bennünket. A cigány kultúrára nem kíváncsiak. Nemcsak a táncolni és hegedülni tudunk, hanem tudósok is vannak közöttünk. Írók, festőművészek. Mindenkinek ismernie kellene őket. Ha az iskolában oktatják Tolsztojt, Lakatos Menyhértet, Bari Károlyt, Orsós Jakabot miért nem? Annyi cigány értelmiségi van Magyarországon, akikre büszke lehet a magyar! Nemcsak Bihari János, Dankó Pista, meg Rigó Jancsi. Ha nem vigyázunk, úgy tűnhet el egy tízmilliós európai kisebbség a kultúrájával, népével együtt, mint annak idején az inkák, mert nincs, aki továbbvigye a – cigány kultúrát. Ezért mondom azt mindig és mindenhol, hogy szükség van cigánymúzeumra, kutató központra, nyelvi műhelyekre és létszámarányos képviseletre az országgyűlésben.

Amelyik népnek nincsen múzeuma, kulturális intézménye, nincs háza, nincs hazája. Magyarországon élnek most is olyan tehetséges diplomás, cigány fiatalok, akiket például a szakkollégiumban tanítok. Több nyelven beszélnek, cigányok és vállalják -kisebbségi származásukat. -Amíg ők át nem veszik a stafétabotot tőlünk, addig nekünk kell őrizni a múltat és a kultúránkat. A múlt nélkül nincs jelen, jelen nélkül nincs jövő. A múltra épül a ma. Ha én nem őrzöm öregapám meséit, nem tudom elmesélni az unokáimnak.

Gyakran fogalmaz úgy, hogy falak helyett hidakat kell építeni, mi kellene ahhoz, hogy a híd ne elválassza, hanem összekösse a cigányságot és a magyarságot?

Soha nem volt probléma az együttéléssel. A magyar történelemben meg kell nézni a krónikákat: a cigány nép soha nem szervezett fegyveres felkelést a haza ellen. Ment és segített. Ott voltunk a végváraknál a török időkben, a 1848-as szabadságharcban, és 1956-ban a Corvin közben és vidéken is. Ott voltunk, hogy megvédjük a hazát, mert ez a mi hazánk is. Amikor 1990-ben kitört a forradalom volt Erdélyben, engem kihívott Tőkés László. Marosvásárhelyen ott voltunk sokan, több ezren.  Azt mondtuk, ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok. Aztán próbáltak éket verni közénk. A bajban ismerjük meg egymást.

Magyarországon most nagyon nagy a baj, összeomlás előtt állunk, ilyen mélyen talán soha nem voltunk. Mindenki mindenki ellensége. A cigány fél a magyartól, a magyar fél a cigánytól. Nincs értelme. Meg kell fogunk egymás kezét, és meg kell tanulnunk együtt élni, és együtt kell megtalálnunk ehhez a közös utat. Mindig volt egy-két olyan ember, aki megmérettetett, és könnyűnek találtatott. Őket könnyű megvezetni, és a saját népe ellen hangolni.

Ez ma is így működik. Nagy elődeink voltak, erre az örökségre nem lehet mindenki méltatlan. Nehéz ez a teher. Az én őseim nem véletlenül választották ezt a hazát, ahogy a honfoglaló magyarok sem. Viták biztos voltak régen is, de együtt tudott élni a cigányság és a magyarság, elismerték egymás kultúráját, és elfogadták a különbözőségeket. Hiszem, hogy a szeretet visz előre, nem a harag és a gyűlölet.

 

 




 

„Indiától hazáig…”

Interjú Rostás-Farkas György József Attila-díjas íróval

Rostás-Farkas György sohasem tagadta meg a gyökereit. Milyen volt a gyermekkora, a családi életük?
– Nem tagadtam meg. Sőt mindig büszkén vállaltam. Egy pici nemzet fiaként, nagy kultúra örökösének lenni dicsőség. A gyermekkorom egyszerűen gyönyörűséges volt. Nagycsaládba születtem, tizenegyen voltunk testvérek. Szüleim dolgos emberek voltak, de nehezen éltünk, sok éhes szájat kellett betömni. Ők még vándorcigányok voltak. A „haza és az út szélén vertek sátrat”, és ott tengették nyomorúságos életüket. Amikor én születtem akkoriban telepedtek le a falu szélén, Újkígyóson. Ha viccelődni támad kedvem, azt szoktam mondani; az utolsó vándorcigányok utódaként én lettem az utolsó nomád. Szüleim a ducestyi törzsből származtak, s ragaszkodtak hagyományaikhoz, cigány anyanyelvükhöz. Őseik között több vajda, törvényt tartó, tekintélyes ember volt. Viseletükben, szokásaikban is őrizték a régiek hagyományait. Apám mindig kalapban, csizmában járt. Anyám pedig kendőben és szép hosszú, kötényes ruhában.
Mi indította Önt mégis arra, hogy más úton induljon el, mint a szülei?
– Apám szerszámkovács volt, megbecsült mesteremberként a vasútnál dolgozott egészen nyugdíjas koráig. Anyám bennünket nevelt. Több mint húsz gyereknek adott életet, de csak tizenegyen értük meg a felnőtt kort. Hogy legyen mit ennünk, anyánk mindenfélével kereskedett, például kerámiákat árult, vagy ha más nem volt, napszámba járt.
Bennünket mindketten a tanulásra ösztönöztek, hogy jobb életünk legyen. Én is mindig ezt akartam, tanulni és megvalósítani magamat. Talán sikerült.
Milyenek voltak az általános iskolai, gimnáziumi és egyetemi évei? Hatással voltak a későbbi életére?
Azok a felejthetetlen idők egy életre belevésődtek a zsigereimbe. Fél évszázad múltán is tartjuk egymással a kapcsolatot, összejárunk. Nekem valóban legendás osztályom volt. Soha nem éreztem azt, hogy megkülönböztetnének. Igazi barátokra leltem, akikkel máig is tartjuk a kapcsolatot.
Újkígyósra, a szülőfalumba szívesen térek vissza, nekem az a viharsaroki falu jelenti a boldogság szigetét.
Tanáraim, akik azóta már barátaim, mindig büszkén emlékeznek vissza rám, ahogyan én is rájuk. Ha ők nem ilyenek, másképp alakult volna a sorsom. Újkígyóson él azóta is Rácz László tanár úr, Békéscsabán Marosvölgyi Károly és Lázár Imréné, Mészáros Ilike.
Az egyetemen tanító professzoraim közül Szabad Györgyöt, Újváry Zoltánt, Várnagy Elemért említeném. Egy emlékezetes találkozás alkalmával másodszülött fiam megkérdezte Újváry professzor urat, a debreceni egyetem néprajzi tanszékének vezetőjét, hogy milyen diák voltam. Ő azt válaszolta, hogy nem tudja melyikünk tanult többet a másiktól. A jó szívvel említett professzoraim azóta is a cigányügy elkötelezett képviselői. Mindhárman nagyon nagy tudású és mégis nagyon szerény emberek. Fiatalságom ellenére komolyan vettek, partnernek tekintettek. Nagyon tiszteltem a szakterületük iránti elkötelezettségüket, ahogyan széles világlátásukat is. Igaz emberségükből forrásozott a cigányság sorsa, jövője iránti érzékenységük, érdeklődésük. Amiben csak tehették segítettek.
– Visszatekintve az eltelt időre, a későbbi élete, a pályája szempontjából mire volt nagyobb szüksége: belső elhatározásra vagy külső segítségre?
– Mindkettőre. A késztetés vagy van, vagy nincs. Ha van, akkor belső parancs által van vezéreltetve. Az ember sorsa meg van írva a csillagokban. Az úgy szokott lenni, hogy a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik. Ez az első lépés nagyon nehéz volt, de elhatározás kérdése, ha valaki szereti a kihívásokat, akkor küzdenie kell. Mint azt tudjuk az egész élet kaland és kihívás, amit vállalni kell.
Az én áldott emlékű szüleim mindent elkövettek azért, hogy gyermekeik többre vigyék, szebb, könnyebb, sikeresebb jövőjük legyen, mint nekik volt. Büszkeségre, tartásra és kitartásra neveltek bennünket. Mindezt úgy tették, hogy valódi belső késztetéssé vált számunkra. Persze, a későbbiekben a tanáraim is sokat segítettek.
– Honnan az indíttatás, hogy Ön a szavak művésze, költő, műfordító lett?
– Az őseim között nagy mesélők, jósok, jövendőmondók voltak. Mint ilyen emberek, vezetőegyéniségek voltak, s szónoki képességgel is rendelkezhettek. Talán ide is visszavezethető az, hogy költő lettem. Amennyire lehetőségem volt kutatni a családfámat – a szépapámig –, őseim mind-mind vajdák, „népvezérek” voltak. Tudomásom van róla, hogy Békés megyében, Weinkheim Antal grófnál egyik dédapám jószágintéző volt.
A másik dédapám Habsburg József főherceg alcsúti birtokán volt fegyverkovács és vajda. Ez a kapcsolat azóta is élő a főherceg dédunokáival: Habsburg József Árpád és Mihály főhercegekkel. Amikor csak tehetjük, keressük egymást, elmegyünk a Budai várban lévő nádori kriptába és Alcsútra is koszorúzni, elhelyezni a megemlékezés és szeretet virágait.
Legelőször talán mégis a szüleimet kellett volna említenem. Apámat, aki tanult, írástudó, bibliás ember volt. Mesélőtudományának messze földön híre járt. A fejében többszázezer kötetnyi könyvtárat őrzött, ősei összes meséjét, bölcsességét. Ő tanított meg bennünket írni és olvasni, mielőtt még iskolába kerültünk volna. Anyám nem tudott írni-olvasni, de nagyra becsülte a tudást. Mindig hozott nekünk könyveket, tőle kaptam az első Petőfi kötetet is, ami azután örökre eljegyzett a költészettel. Esténként fel kellett olvasnom édesanyámnak ezekből a versekből, nagy áhítattal és meghatottsággal hallgatta.
– Irodalmi pályáján kiket tekint mestereinek?
– Fodor Andrást, Gyurkovics Tibort, Mezei Andrást, dr. Ranner Gizellát… Cigány rendezvényeink, konferenciáink nem múlhattak volna el nélkülük. Jó szívvel emlékszem vissza Siklósi Norbertre is, aki a 70-es években – az akkori Lenin körúton - , a New York palotában lévő Pallas Lap- és Könyvkiadó elnök-vezérigazgatója volt. Felkarolt, nagyon sokat tanultam tőle. Akkortájt nem büszkélkedhetett a cigány társadalom még újságírókkal. Ő azt mondta nekem és Pali öcsémnek is, ha van ilyen adottságunk, éljünk vele. Csak arra vigyázzunk, hogy ne visszaéljünk. Az ő kezében akkor olyan hatalom volt, hogy még a hírhedt Aczél elvtárs sem mert ujjat húzni vele. Több évtizeden keresztül figyelemmel kísérte pályámat, s  atyai gondoskodással viseltetett öcsém iránt is.
Emlékét féltve őrzöm szívem legmélyén, legyen áldott az emléke.
Álljon itt örök mementóként dr. Ranner Gizella is, aki a Nők Lapja főszerkesztő-helyettese volt azokban az időkben. Pártfogásába vett minden fiatal cigány írót. Hosszú lenne most felsorolni a neveket, de több, ma már országos hírű, vagy világszerte ismert cigány író, költő felfedezése fűződik nevéhez.
– Gyurkovics Tibor költővel és Bánffy György színművésszel köztudottan mély barátságot ápolt. Mondana pár szót a kapcsolatukról?
Bánffy Györggyel való találkozásom négy évtizeddel ezelőttre nyúlik vissza. Már akkor is ünnepelt művész volt. Egy író-olvasó találkozó alkalmával szavalta a verseimet. Nagyon meghitt és megható volt az az első találkozás, már akkor a szívembe zártam, s azt hiszem, hogy ő is engem. Így lettünk mi testvérbarátok egy életre. Azt kérte tőlem, hogy a jövőben is szavalhassa a verseimet. Ez nagy megtiszteltetés volt! Az évek során emberileg egyre közelebb kerültünk egymáshoz, testvérré fogadtuk egymást. Bánffy György édesapjától örökölte, tanulta a mély humánumot és alázatot, aki alispán volt, szerette a cigányokat, mindig tisztelettel és megbecsüléssel volt irányukban.
Gyurkovics Tibort színházi körökben ismertem meg, szintén négy évtizeddel ezelőtt. Nagy emberi, baráti, testvéri kapcsolat alakult ki közöttünk. Tetszett egyenes jelleme, közvetlensége, az egész világot átölelni akaró széles gesztusai. Soha, egy percre sem hagyott cserben. Mindig, minden körülmények között számíthattam rá. Humora megnyerő, ő maga nagy szórakoztató, komédiás volt. Mindig ott termett, ahol baj volt, segített…
Kivételezett helyzetben voltam, engem mindig felkarolt. Egy azóta elhíresült mondását szeretném most felidézni:
„Szeretem ezt a cigánysorsot. A sose-belenyugvót, mindig álmodót és fölívelőt. Nem hiszek a másságban - városi ficsúrok találják ki maguk andalítására. A cigány - cigány, ugyanolyan. A mienk. A mifajta. Nincs másság. Mienkség van.”
Megható volt figyelmessége, amikor nagy emberek társaságában voltunk, mindig maga mellé ültetett, hogy véletlenül se érezzem mellőzöttnek magamat. Fontosnak érezte, hogy sorsközösséget vállaljon velünk, mindig eljött a rendezvényeinkre, még betegen is.
Milyen jellemvonásokat tart fontosnak az emberi kapcsolataiban? Kiket tekint példaképeinek?
– Jó és egyben nehéz kérdés is. Az alázat foglalja el az első helyet az én életfilozófiámban. Az embernek az egész életét úgy kell kellene leélnie, hogy az példamutató legyen. Felkarolni a tehetségeket, a fiatalokat, segíteni a rászorulókat és szeretettel, megértéssel lenni az emberek iránt. Mert a szeretet ereje gyógyít. Soha egy percre sem felejtettem el, hogy honnan jöttem, milyen messziről és mélyről. Mindig kitartó voltam, s ragaszkodtam az elveimhez. Nem tettem különbséget ember és ember között, s igyekeztem nyitottnak lenni mások problémája iránt.
Csak néhányat említek most példaképeim közül:
Mahatma Gandhit, aki egy baráti ölelésben szerette volna egyesíteni a világot. Aszkéta ember volt. Maga mögött hagyta a fényesnek ígérkező jogi karriert, s visszatért Indiába rászoruló testvérei közé, hogy élete végéig őket szolgálja.
Rabindranath Tagore, akire joggal büszke India népe és az egész világ, akkora életművet hagyott maga után. Mindenki fejet hajtott műveltsége, tudása, szelleme előtt.
Nagy példaképeim közé sorolom még Móricz Zsigmondot is. Azokról a „móriczi” magasságokról nem lehet elismerés nélkül szólni. Minden író álma, hogy a nyomába léphessen. Megérdemelte volna, hogy még életében Nobel-díjjal ismerjék el munkásságát.
Ha már egy díjat említett, kívánkozik a kérdés, mit érzett, milyen gondolatok kavarogtak a fejében, amikor megtudta, hogy József Attila-díjat kap?
– József Attila-díj!? Az Isteni Gondviselés. József Attila születésének 100. évfordulóján megkapni a róla elnevezett díjat… Az én hitvallásom, hogy az emberi sorsok nem véletlenségből kereszteződnek. Nincsenek véletlenek. Azt vallom, hiszem és hirdetem, egész földi életemben, hogy szeretett engem az Isten. Meghatározta egész életemet, és ebben központi helyet foglalt el József Attila élete és költészete. A világ egyik legnagyobb költőjének tekintem. Büszke vagyok rá, s legféltettebb ereklyéim között őrzöm a róla elnevezett díjat.
Talán egyszer majd az utókor is büszke lesz, vagy lehet arra, hogy a cigányok között is akad József Attila-díjas…
Ön több klasszikus remekművet ültetett át lovári nyelvre. Melyik műfordítására a legbüszkébb?
Saint Exupery: Kis herceg című művének fordítására. Persze nagyon jó érzés Schiller, Apollinaire, Villon, Babits, Radnóti, Kosztolányi, Gyurkovics, Fodor András és más költők verseinek átültetése is az én gyönyörűséges lovári anyanyelvemre.
Hogy miért áll a ’Kis herceg’ a legközelebb a szívemhez, néhány tartalmi idézettel illusztrálnám. Aki a kis rókát megszelídíti, az felelősséggel tartozik érte. Vagy az a rész, ahol a ’Kis herceg’ bolygójáról van szó. Ilyenkor mindig fölteszem a kérdést: Vajon létezik-e a cigányok bolygója? Hol vagyunk otthon ezen a Föld nevű bolygón. Sokszor elmondom, hogy India után Magyarországot választottuk második őshazánknak.
Egy olyan embernek, akinek egyaránt fontos a magyarsága és a cigányága, milyen értékek határozzák meg az életét, a döntéseit?
– Azt szeretném, ha minden ember érték- és kultúra orientált lenne. Egy vérzivataros XX. századot hagytunk magunk mögött. Jó lenne, ha szebb, boldogabb jövőt adhatnánk az utánunk jövőknek, gyermekeinknek, unokáinknak. Ahogy a nemzetek, úgy a kultúrák között sem lehet alá- és fölérendeltség.
A Himnusz és a Szózat költője mindig a vezérlőcsillagom volt. „Isten áldd meg a magyart…” „Hazádnak rendületlenül.” E szavak harangként csendülnek, kondulnak bennem. Ezek a maradandó értékek, amiért érdemes élni egy küzdelmes jelent.
Minél mélyebbre ások, annál nagyobb-értékesebb kincseket találok. Kölcsey, Széchenyi, Wesselényi… Jó lett volna a kortársuknak, barátjuknak lenni. Tetteik, cselekedeteik mindig követendő példaként álltak előttem.
Jó, ha az ember nem hirtelen indulatból, vagy érzelmi hatások következtében hozza meg döntéseit, hanem elvei és megfontolásai alapján. Mindig felnéztem azokra az emberekre, akik erre képesek voltak, s magam is megpróbáltam követni példájukat.
Ezért is olyan fontos számomra a következetesség, s ezért vagyok ma több évtized után is ugyanazon értékek elkötelezett híve a cigányság vonatkozásában is. Büszke vagyok cigány származásomra, arra az örökségre, amit őseim hagytak rám, az évezredes indiai gyökereinkre, a vándorlásaink során gazdagodó kultúránkra, hagyományainkra, csodálatosan szép lovári anyanyelvemre. De ugyanígy büszke vagyok magyarságomra is, s arra a tényre, hogy cigányságom értékeivel gazdagíthatom magyar hazámat.
Az is a döntéseimet meghatározó elvek közé tartozik, hogy az örök és a maradandó értékek mellett kötelezzem el magam, s ne engedjek az aktuálpolitika tünékeny csábításainak.
Mikor és milyen céllal alapították meg 1990-ben a Cigány Tudományos és Művészeti Társaságot, a Kethano Drom című folyóiratot, s milyen indíttatásból szervezi immár 22 éve a Nemzetközi Tudományos Konferenciákat?
– 1990-ben alapítottuk meg a Cigány Tudományos és Művészeti Társaságot, és ekkor indítottuk el a Közös út – Kethano Drom című negyedéves kulturális ismeretterjesztő folyóiratot is. A Társaság alapításakor a cigány kultúra értékeinek rendszerezett gyűjtését, dokumentálást, széleskörű bemutatását, népszerűsítését tűztük ki célul. Kezdettől kiemelt figyelmet szenteltünk a cigány–romani anyanyelv ápolásának, fejlesztésének, műfordítások és nyelvi oktató programok készítésének. Társaságunk tevékenysége kiterjed mindarra – mint könyv- és lapkiadás, hagyományőrző és ismeretterjesztő rendezvények, oktatás-képzés, pedagógiai műhelymunka, néprajzi gyűjtőmunka, kiállítások, művészeti rendezvények, filmes dokumentáció stb. –, ami lehetővé teszi ezen célok megvalósítását.
Folyóiratunk, a Közös út – Kethano Drom címe magában hordozza küldetését is: a többségi és a cigány nemzetiségi kultúra kapcsolódási pontjainak, közös értékeinek felmutatását. Kiemelt feladatunknak tartjuk, hogy segítsük a tehetséges cigány fiatalok bemutatkozását, és hangot adjunk mindazon pozitív kezdeményezéseknek, melyek a cigányság felzárkózását segítik.
Társaságunk már alapításakor csatlakozott a Cigányok Világszövetségéhez, mivel fontosnak tartjuk, hogy alkotó módon részt vegyünk a cigányság kultúrájának nemzetközi szintű képviseletében is. Ennek jegyében rendezzük meg minden évben nemzetközi tudományos konferenciánkat, a közös sorsunkat érintő aktuális kérdések megvitatására, megoldási javaslatok és programok kidolgozására. 2011 októberében tartottuk XXI. Nemzetközi tudományos tanácskozásunkat, ez alkalommal az Európai Roma Stratégia témájában.
– A cigány néprajz jó ismerőjeként miben látja a roma kultúra értékeit? Melyek azok, amelyeket feltétlenül át kell menteni a XXI. századba?
– Talán a hagyomány és a család tiszteletéből indulnék ki. Ez az, amit az ún. civilizáció és a nagyvárosi életforma leginkább kiölt az emberekből. A mi társadalmi „lemaradottságunk” ezen a téren előnyt jelent, mert így sikerült megőriznünk családi ünnepeink jelentőségét. Közöttünk még él az idősek tisztelete, a nagycsalád összetartó ereje, a vendégszeretet. Itt említem az emberi élet különböző szakaszaihoz kapcsolódó szertartások szerepét, őrzését, átörökítését is. Sajnos azt is látom, hogy „civilizálódásunkkal” mindez veszélybe kerül.
Mindenképpen értéknek tekintem azt a leleményességet, alkalmazkodóképességet, amivel a cigány emberek mindig megtalálták a túlélés lehetőségeit a legnehezebb helyzetekben is. Ide tartozik az élet elfogadása és tisztelete is, a cigányok örülnek a gyermekáldásnak, akkor is, ha nehéz körülmények között élnek.
Ezek mind olyan értékek, amelyeket meg kell becsülni és a modern körülmények között is meg kell tartani.
A cigány néprajz kutatása mellet sokat tett a lovári nyelv megőrzéséért, megújításáért, népszerűsítéséért. Mennyire érzi ezt eredményesnek?
– A lovári nyelv, amelyet 1971-ben Londonban a cigányok világkongresszusán elfogadtunk irodalmi nyelvként, olyan helyzetben van, mint a magyar nyelv lehetett a nyelvújítás időszakában. Modernizálásra, nyelvújításra szorul, hogy megfelelő szókészlete legyen a mai kor követelményei szerint, a társalgási és a tudományos beszéd- és íráskultúra minden szintjén. Ez nagyon alapos, hosszantartó és folyamatos nyelvészeti műhelymunkát jelent, amit állami szinten kiemelten támogatni kellene.
– Ez is olyan cél, amiért több évtizede küzdünk itthon és külföldön egyaránt. Történtek kezdeményezések, jelentős irodalmi művek, mint Shakespeare, Dickens, Madách Imre, Saint Exupery, Lorca vagy a kiemelkedő magyar költők műveinek illetve a teljes Bibliának a lefordítása, szótárak és nyelvkönyvek kiadása, nyelvi akkreditáció és állami nyelvvizsga lehetősége stb.
Ezek főként az elmúlt évtized eredményei. Megint úgy tűnik, hogy romastratégia ide vagy oda ez az ügy is megtorpant, ahogyan a kulturális intézmények létesítésének ügye is.
Nagy gondnak érzem, hogy még a lovári anyanyelvű családokban is kevesen beszélik a fiatalok közül a nyelvet. Ez ellen minden erőnkkel küzdenünk kell, ha nem akarjuk elveszíteni nyelvünket.
– Önről köztudott, hogy maga köré gyűjti a cigány kultúra és nyelv iránt érdeklődő tehetséges fiatalokat, és önzetlenül segíti tanulmányaikban őket. Több évtized tapasztalatával, mit tanácsolna azoknak a szociális hátrányból induló fiataloknak, akik szeretnének kitörni a szegénység szorításából, mit tegyenek?
– Csak azt a már közhelynek számító tanácsot adhatom én is, hogy tanulni kell, felzárkózni a tudásban, a jobbsorsból származó fiatalok mellé. Csak a tudással szerezhetünk magunknak rangot és egyenrangúságot… Kitartani nagyon nehéz, főleg, ha a család nem tud segíteni, vagy esetleg nem is ösztönzi a továbbtanulást. Sokan úgy gondolják, minek törekedni, tanulni, vállalni a nehézségeket, amikor nincsenek megbecsülve a diplomás fiatalok. Sokszor úgy tűnhet, hogy ügyeskedéssel, a könnyebbik út választásával jobban lehet pl. pénzt keresni. Ezek rövidtávú gondolatok, meggyőződésem, hogy hosszabb távon cigány fiataljaink számára is csak a továbbtanulás jelent kitörési lehetőséget.
Amit ezzel kapcsolatban még kiemelnék: az összefogás szükségessége, és a már meglévő cigány értelmiség felelőssége. Minden eszközzel segíteni kell a fiatalokat, odafigyelni rájuk. A lehetőségeket pedig ki kell harcolni, ösztöndíjak, támogatások…ebben is össze kell végre fognunk, a megfelelő érdekképviseletért.
– Milyen tanácsokkal látná el azokat a pedagógusokat, akik cigány gyerekekkel is foglalkoznak, hogyan törődjenek a rájuk bízott fiatalokkal, hogy a lehető legjobb eredményeket érjék el mind a lelki nevelésben, mind a tananyag átadásában?
– Arról már szóltam, mennyire fontos a pedagógus felkészültsége. Az, hogy megfelelő ismeretekkel rendelkezzen a cigányságról, hogy helyesen tudja kódolni az esetleges másságot és viselkedési problémákat, hogy legyen ideje, türelme, szíve és embersége a dolgok mögé nézni. A gyerekek megérzik, ha valaki szeretettel közeledik hozzájuk, ahogyan azt is, ha csak kötelességből. A türelem és a kitartás pedig kulcsszó. Valahogy úgy van ez, mint a ’Kis herceg’ történetében: a rókához minden nap közelebb kell ülni, míg meg nem szelídül.
Azt is fontosnak tartom, hogy az egész családdal keressék a pedagógusok a kapcsolatot, hogy érdekeltté tudják őket tenni a gyerekek előrehaladásának segítésében.
Nehéz persze ilyen követelményeket állítani ma, amikor a pedagógusi pálya válságáról beszélünk, amikor az iskolák és az ott dolgozók is megannyi nehézséggel küzdenek.
Jó lenne az is, ha minél több roma származású tanítónk, tanárunk lenne, akik küldetésüknek tekintik, hogy tegyenek az övéikért.
Küldetéses ember… Önt többen is illették már ezzel a kifejezéssel. Ha számadást kellene készítenie az eddigi életéről, miben látná Rostás-Farkas György jelentőségét?
– Ezt a számadást inkább az utókorra hagynám. Az embernek nehéz megítélnie önmagát. Én ma sem tudok pihenni… Még annyi mindent szeretnék tenni! Nem magamért, hanem az én sokat szenvedett cigány népemért.
Nem szeretnék úgy meghalni, hogy ne érjem meg, hogy végre lesz egy méltó kulturális központunk, színházunk, múzeumunk…
Talán ez a népemért való küldetés, ami leginkább meghatározta az életemet. Ha cigányokról beszélek, én mindig népben és nemzetben gondolkodom, amelybe minden cigány belefér, tartozzon bármely törzshöz, népcsoporthoz.
Akaratlanul is kortársa lehettem azoknak a legendás írófejedelmeknek, akik a kor meghatározó, emblematikus személyei voltak és lehettek. Lakatos Menyhért, Orsós Jakab, Farkas Kálmán.
Amilyen szép, olyan nehéz is az az örökség, amit tőlük kaptam, és tovább szeretnék adni az utánam jövő generációnak. Méltó örökséget szeretnék hagyni magam után, hogy büszke lehessen majd rám az utókor.
(Az interjút a Szilágyi Erzsébet Gimnázium 9. osztályos diákjai készítették)



Olvass tovább: http://kethane.webnode.hu/kozos-ut-cikkek/interjuk-ujsagcikkek/rostas-farkas-gyorgy/

 

Megfogni egymás kezét
A magyar történelemben meg kell nézni a krónikákat: a cigány nép soha nem szervezett fegyveres felkelést a haza ellen- mondta Rostás-Farkas György költő a Demokratának, akivel a cigány-magyar együttélésről, a hagyományokról, és a lehetséges kiutakról beszélgettünk.
Sok helyen sokszor elhangzott, hogy a rendszerváltás vesztesei a cigányok voltak. Ön is így látja?
Nem tudom, hogy volt-e egyáltalán rendszerváltás. Ha volt is, csupán egy-két ember számára nyílt ki a Nyugat kapuja. Talán elcsépelt dolog azt mondani, hogy a cigányok vesztesei lettek ennek a folyamatnak, de így van. Ugyanakkor a 90-es évek elején nem gondoltuk, hogy az Európai Unió vesztesei is mi leszünk, a magyarsággal együtt. Ilyen mélyen még soha nem voltunk. Kinek jó ez, nem értem. Magyarország kétharmad része mélyszegénységben él. Nemsoká nem három millió koldus lesz itt, hanem hét. A rendszerváltás után nem történt meg a várva-várt csoda, sok embernek nincs munkája.
A kilencvenes évek elején megalakult az Országos Cigány Önkormányzat, számos fóruma lett a cigány kisebbségnek, sőt, nemrégiben kisebbségi ombudsmant is választottak. Véleménye szerint miért nem oldódtak meg az intézményes keretek ellenére sem a cigányság problémái?
Ezért én is felelős vagyok. Én is ott voltam annál a bölcsőnél, amikor megálmodtuk az önkormányzatiságot Magyarországon, és az Országos Cigány Önkormányzat megszületett. Később lett kisebbségi törvény is. Az, hogy ezek az intézmények elérték-e a hozzájuk fűzött reményeket, illetve, hogy az intézmények élén a vezetők hitelesek és felkészültek-e, nem vagyok hivatott eldönteni. Azt tudom, hogy valami műszer meghibásodott, és nem működik jól.
A mindenkori kormány az OCÖ-ben tisztséget viselő embereket tekinti formálisan párbeszédre alkalmasnak. De ez nem jelenti azt, hogy ők a legelhivatottabbak arra, hogy képviseljenek minket. Nekünk kellene megválasztanunk azokat, akiket mi tartunk a legalkalmasabbakat. Felkészült emberekre van szükség. De akinek nincs köze már a cigánytelephez, mert elfelejtette, honnan jött, felgyújtotta maga mögött az utat, elvágta a köldökzsinórt, vajon képes az érdekképviseltre? Olyan nagy elődök voltak itt mint, Lakatos Menyhért, Orsós Jakab és sorolhatnám tovább. Az ő utódaiknak méltóaknak kellene, lenniük - arra a küldetésre, amelyet elődeik megálmodtak. Ők mindig azt szerették volna, hogy egység legyen. Lakatos Menyhért ezért hozta létre 1986-ban a magyarországi cigányok kulturális szövetségét.
Az önkormányzati képviselet mellett viszont ma is megjelennek a vajdák. A mai közállapotokat ismerve, Ön szerint melyiknek lehet nagyobb súlya cigányság körében?
A vajdaság intézményét is én szorgalmaztam, tehát én is felelős vagyok a hibákért. De én legalább vállalom. Valamikor, több száz éven keresztül a vajda-rendszer jól működött Magyarországon, ők voltak a cigány kultúra hordozói. Ha tetszik, ha nem, akkor is így van. De ma kik a cigány kultúra hordozói? Ez itt a nagy kérdés. Ezt kéne tudni. Kinek az érdeke a cigányságot helyzetbe hozni? Kinek az érdeke, hogy a cigányokból kiművelt emberfők legyenek? Kinek kell felkészült cigány, ha a nem cigánynak sincs munkája négy diplomával. Mit ér az ember, ha cigány? Mit ér a tudomány, művészet, a kultúra, ha cigány? Ezek nagyon súlyos, és fontos kérdések, amelyekre nem tudom a válaszokat én sem.  Mi a vajdák bűne? Hogy szeretnék az ősi romani krist, az ősi cigány törvényt életben tartani? A vajdáknak volt tekintélye, becsülete, tartása, jelleme. A vajdák kötelessége lenne - megőrizni a cigány hagyományt és kultúrát, és tovább adni. Otthon cigányul beszélni. Meggyőződésem, ha Olaszliszkán lett volna egy vajda, akinek van tekintélye és szava, – aki nem járatta le a cigányokat, akkor nem lett volna lincselés, és a tanár úr még ma is élne a gyermekei között. Mert  Olaszliszkán odamentek volna a cigányok a vajdához, és megkérdezték volna, hogy mit tegyenek. A vajda pedig megmondta volna, hogy nincs bűnözés, nem gyilkolunk. És akkor nincs tragédia.
Olaszliszkával indult el az a hullám, ami felkorbácsolta az indulatokat mindkét oldalon. Az eset kapcsán erősödtek fel azok a hangok, akik azt mondják, cigánybűnözés létezik.
Nincs cigánybűnözés. Cigány bűnelkövetők vannak. Ezt innen is üzenem mindenkinek. Aki mást mond, az egymás ellen akar minket hangolni. Meg kell találni a bűnösöket, akik közöttünk vannak, és a bűnösnek bűnhődnie kell. Minden esetről beszámolni részletesen. De nem lehet felelőtlen kijelentéseket tenni. A kiskunlacházai polgármester tavaly, a kislány tragédiáját követően azt mondta, hogy cigányok követték el a gyilkosságot. A rendőrök ezután a problémás családokhoz mentek ki vizsgálódni, szerették volna, ha ők a bűnösök.  De nem ők voltak. Sokan tudni vélik már, hogy a szálak hova vezetnek, de nem lepődöm meg, ha titkosítani fogják a dokumentumokat 50 vagy 100 évre.
A közelmúlt esetei viszont, mint a Cozma-gyilkosság, vagy a siófoki erődemonstráció nem enyhítik a cigány-magyar együttélés problémáit.
Tudjuk már, hogy ki volt Cozma gyilkosa?
Gyanúsítottak vannak.
Erről van szó. Az igazi gyilkos nem biztos, hogy valaha is meglesz. Mindenki engem kérdez, hogy ki követte el a gyilkosságot. Nem tudom. De menjünk tovább. A Fenyőé megvan már? Prisztásé? Nagycsécs? Nem is lesz. Hogy miért? Csak. Mert nagy a tét, milliárdok. Nekem viszont ezekhez semmi közöm, én költő vagyok. Valamikor Magyarország a béke szigete volt, - öröm volt idejönni.
Sokszor elhangzott, hogy a cigányságot -helyzetbe kell hozni, tanulniuk kell, hogy elinduljon a változás folyamata. Az oktatásban viszont lassan már két évtizede kérdés, hogy a cigányság számára a szegregált, vagy az integrált oktatás lehetne hatékonyabb. Önnek mi a véleménye erről?
Ezzel a kérdéssel kapcsolatban mindig bajban vagyok. Szegregáció, integráció.  Krisztusi fájdalom. Nem tudom, hogy ki fogja ezt a kérdést megoldani, pedig ez a kulcsa mindennek: a kiművelt emberfők. Mi egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak. Az utak, ha el is ágaztak, összeérnek. De én bízom abban, hogy hamarosan megoldás születik ebben a kérdésben. Ezzel kapcsolatban viszont eszembe jut az asszimiláció kérdése. Én mindig azt mondom, hogy nekem nincs szükségem asszimilációra, csak integrációra. A nyelvi kultúránkat meg kell őrizni. A cigányoknál régen mindennek megvolt a maga szertartása a lefekvéstől az ébredésig, csak ma sokan felrúgták ezt a hagyományt, azt hiszik, hogy ennél ők már többre hivatottak. Az anyanyelvi oktatásnak van létjogosultsága. A cigányok nem lehetnek másodrangú állampolgárok Magyarországon, a hazájukban.
Mi lehetne a megoldás?
A negyedik osztálytól be lehetne vezetni a népismeret vagy kisebbség ismeret tantárgyakat. Azért vagyunk idegenek, mert nem ismernek bennünket. A cigány kultúrára nem kíváncsiak. Nemcsak a táncolni és hegedülni tudunk, hanem tudósok is vannak közöttünk. Írók, festőművészek. Mindenkinek ismernie kellene őket. Ha az iskolában oktatják Tolsztojt, Lakatos Menyhértet, Bari Károlyt, Orsós Jakabot miért nem? Annyi cigány értelmiségi van Magyarországon, akikre büszke lehet a magyar! Nemcsak Bihari János, Dankó Pista, meg Rigó Jancsi. Ha nem vigyázunk, úgy tűnhet el egy tízmilliós európai kisebbség a kultúrájával, népével együtt, mint annak idején az inkák, mert nincs, aki továbbvigye a – cigány kultúrát. Ezért mondom azt mindig és mindenhol, hogy szükség van cigánymúzeumra, kutató központra, nyelvi műhelyekre és létszámarányos képviseletre az országgyűlésben. Amelyik népnek nincsen múzeuma, kulturális intézménye, nincs háza, nincs hazája. Magyarországon élnek most is olyan tehetséges diplomás, cigány fiatalok, akiket például a szakkollégiumban tanítok. Több nyelven beszélnek, cigányok és vállalják -kisebbségi származásukat. -Amíg ők át nem veszik a stafétabotot tőlünk, addig nekünk kell őrizni a múltat és a kultúránkat. A múlt nélkül nincs jelen, jelen nélkül nincs jövő. A múltra épül a ma. Ha én nem őrzöm öregapám meséit, nem tudom elmesélni az unokáimnak.
Gyakran fogalmaz úgy, hogy falak helyett hidakat kell építeni, mi kellene ahhoz, hogy a híd ne elválassza, hanem összekösse a cigányságot és a magyarságot?
Soha nem volt probléma az együttéléssel. A magyar történelemben meg kell nézni a krónikákat: a cigány nép soha nem szervezett fegyveres felkelést a haza ellen. Ment és segített. Ott voltunk a végváraknál a török időkben, a 1848-as szabadságharcban, és 1956-ban a Corvin közben és vidéken is. Ott voltunk, hogy megvédjük a hazát, mert ez a mi hazánk is. Amikor 1990-ben kitört a forradalom volt Erdélyben, engem kihívott Tőkés László. Marosvásárhelyen ott voltunk sokan, több ezren.  Azt mondtuk, ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok. Aztán próbáltak éket verni közénk. A bajban ismerjük meg egymást. Magyarországon most nagyon nagy a baj, összeomlás előtt állunk, ilyen mélyen talán soha nem voltunk. Mindenki mindenki ellensége. A cigány fél a magyartól, a magyar fél a cigánytól. Nincs értelme. Meg kell fogunk egymás kezét, és meg kell tanulnunk együtt élni, és együtt kell megtalálnunk ehhez a közös utat. Mindig volt egy-két olyan ember, aki megmérettetett, és könnyűnek találtatott. Őket könnyű megvezetni, és a saját népe ellen hangolni. Ez ma is így működik. Nagy elődeink voltak, erre az örökségre nem lehet mindenki méltatlan. Nehéz ez a teher. Az én őseim nem véletlenül választották ezt a hazát, ahogy a honfoglaló magyarok sem. Viták biztos voltak régen is, de együtt tudott élni a cigányság és a magyarság, elismerték egymás kultúráját, és elfogadták a különbözőségeket. Hiszem, hogy a szeretet visz előre, nem a harag és a gyűlölet.

 

Asztali nézet