Rostás - Farkas György honlapja

Összefonódás

Előadja: Kocsis Csaba

 

 

---

---

---

 

 

 Vándorúton

Elmondja: Ráckevei Anna

 

 

 

---

---

---

 

Rostás - Farkas György: Balladás álmok

Elmondja: Benkő Péter

 

 

 

---

---

---

 

 

 Válogatás a különböző kötetekben megjelent versekből

 

---

---

---

 

Út

 

Istenem segíts

hogy megtaláljam

reményemet

amelyet őseim

elmulattak

Segíts Uram

ezen a sokat szenvedett

népen

hogy kitaláljon

a sötétség labirintusából

a fényre

ahol szikrás Napként

ragyog a tudás

amely lebonthatja

a másság falát

s a gyűlölet szögesdrótját

hogy a cigányok

megtalálhassák az utat

amely a csendes vizekhez

vezet

 

 

Utolsó karaván

 

Keresztülvonult szívemen

az utolsó cigánykaraván

mennék én is ha volna

kerekeken guruló hazám

és kalandvágyam

 

hová is mehetnék

hol is ihatnék

hisz oly fertőzöttek

a vizek

hogy a halak a partra

mennek meghalni

 

hiába gyújtok tábortüzet

nincs aki meséljen

hátborzongató történeteket mert elmentek

az öregek s

magukkal vitték

a meséket

 

 

 

Emlékek

 

az örök körforgás

hívott életre

a csoda a fény felé

emelt

és nevet adott

 

mindenki értette

sírásomat

apám levette

öreg kalapját

úgy üdvözölte

születésemet...

 

az emlékek lábnyomai

szakadékokon át

vezetnek

kiüresít a csönd

hallom a mélység

hívását

mely régóta vár rám

belezuhanok a csönd

szakadékába

 

 

Szakadékmély csönd

(Anyámra emlékezve)

 

Sóhaj feszíti fogaimat

egy kiáltás dörömböl

szívemen

köröttem szakadéknyi csönd.

 

Tekintetemben a kín

pattogtatja szikráit,

indulat-tüzet akar

csiholni a fájdalom.

 

Messzire nézek

mindig várok valakit,

hallgatom a zizegő falevelek

halkuló üzenetét.

Megérinti homlokomat

egy fecskeszárnyú gondolat,

csőréből megitat,

s én újra emlékezem...

 

 

Emlékezés apámra

 

bajuszodon még

látom fölragyogni

a nomádok mosolyát

s deres hajadon

fénylik az ezüst

színű bölcsesség

 

te ismerted a szó

ősi erejét

konokságod olyan

volt mint a

tüskés bozót

 

kések hideg éle

vásította reményedet

s te mégis hitted

hogy ha felnövünk

lesz cipőnk télire

 

 

 

Vándorút

 

Szabad György tanár úrnak

szeretettel

 

messziről jöttünk

űzött

bennünket a félelem,

talán a láz

vagy az ősi kíváncsiság

 

hívtak

a horizontba vesző

távoli utak,

a hegyek mondtak jövendőt

nekünk

s a tenyerünkből jósolt

a szél

 

álmunkban

füvek selyme simult

arcunkhoz

a hold virrasztott

fölöttünk

 

 

tábortüzekben kerestük

a holnap kincseit,

amit oly sokszor

elmulattak őseink,

meséikkel

megszelídítették a

képzelet vad lovait,

sárkányok és mítoszok

tartották ébren

a gyermeki fantáziát.

 

Anyám

pengeélű arcát

már fiatalon

rozsdára marta

az idő,

s amikor meghalt,

magával vitte

szívemet.

 

Gondolatban

újra és újra

elindulok az ősök

lábnyomát követve,

szeretnék ismét

a tenyeremből inni

és nyársra tűzött

húst enni.

 

Ezeréves

fák árnyékában megpihenni

lenne jó,

s megcsodálni a kéreg

sebeit, amelyet

a viharok ejtettek.

 

Éjjel

újra álmodtam a fényt

s hívtam

szelíd szóval,

de a sötétség szárnya

betakarta arcomat

 

Évszázadok

óta bolyongunk a sötétség

labirintusában,

mert kiütötték kezünkből

a reményfáklyát,

 

azután

valami csoda folytán

betűre leltünk,

és szomjas értelemmel

ittuk, egyre csak ittuk

a tudást.

 

Bejártuk

a végtelen birodalmát

s amikor visszatértünk

már tudtuk,

ha aratni akarunk,

vetnünk kell

értelmet és öntudatot;

 

hogy a cigány szó

ne jelzőként éljen,

hanem megbecsült főnévként.

...

 

Cigánykaraván

 

Az istenek barnaságát festették arcunkra

és én őrzöm az emlékek porlepte zálogjegyeit.

érzem a szegénység okozta sebek

tegnapjait.

Nem tudják Punjab forrásai enyhíteni izzásaimat.

Lelkünkben él Chandigarh, ahogy lassan

elhalad a cigánykaraván, hadat üzenve

hadban állva megújítva.

Perzselve ég szavunk új tájak határain,

és elsüllyedt emlékekre találunk

a névtelen utak sivatagjaiban.

A templomok menedékhelyein a szentek

éjszakákat virrasztottak,

s dobszólót lüktetett vérük

a megsebzett zarándokimába.

 

Zarándokének

 

Megérkeztem,

De még zarándok

A lelkem.

Megérkeztem,

És

Most

Indulok.

 

 

Hazám

 

ősi szenvedésektől

csipkézett ország

nékem a hazám

Magyarország

 

Hétszáz év menekülés

lábnyomát őrzi az emlékezet

s megannyi sebesülés

Jaját temettük itt el

 

Megtanultunk sírni magyarul

e hon nekünk is otthonunk.

 

 

Balladás álmok

 

Mesélek néked

kisfiam

nyisd meg a szívedet

s hallgasd az ősök történetét

 

balladás álmokat hoz feléd a szél

és egyre üszkösödő

jelenünkre a múlt pernyéje száll

 

hol az éltető parázs

amely tüzet lobbant

mert van itt

nyársra húzható remény

bottal agyonvert

vágy

és nyüszítő kín

amelynek ajkát

befogta a kétségbeesés

 

mesélek néked

kisfiam

bátor cigányokról

akik megnyúzták az eget

s fejük fölé

emelték  a vérző

Napot

 

a csillagok könnyeit

a kötényébe

gyűjtötte össze nagyanyád

a nagyapád kalapjára

tűzte a Holdat

úgy ment be a sarki kocsmába

 

mesélek néked

kisfiam

a tízemeletes betonkalodákról

ahol az emberek

nem néznek egymás szemébe

mert attól félnek

hogy a másik megfejti a titkot

melyet rejtegetni akar

a sarokba szorított lelkiismeret

mert menteni szeretné

az emberi méltóság

föl-fölvillanó öntudatát

 

mesélek néked

kisfiam

de előbb ki kell venni

a számból a zablát

mert nagyon fáj a rabság

 

 

Hogy megmaradj

 

Versbe foglallak

Hogy örökké élj

Sorsomnak társa légy

Akkor is ha elárullak

 

Lándzsa hegyű szavakat

Szegezek szívednek

Mert ilyen a cigány indulat

Ha gyötri a szerelem

 

Dadogó vallomással

Arcod bekeretezem

S lepke-könnyű érintéssel

Engedem útjára vágyamat

 

Álom és valóság

 

Úgy szerethesselek

hogy mindig Te lehessek

örök álom és valóság

belőled fakadó imádság

egy legyek veled

nappal és éjjel

testemben legyél a vérem

virrasztó lámpaként

szerelmed

boruljon fölém

 

Engedd, hogy legyek

eged és földed

szomorú felleged

édes gyümölcse méhednek

én legyek néked

talpad alá simuló utad

melyről nem térhetsz le soha

 

 

 

 

Ki érti meg

 

 

Ki érti meg a haldokló napot

a nevető cigány bánatot

ki érti meg nótáink keservét

indulataink lobogó tüzét

ki fejti meg fájdalmunkat

törött szárnyú szavainkat

 

 

Örökségem

 

Egyre nehezebb vállamon

A kereszt terhe

Tántorgó térddel

Cipelem ez az örökségem

Megkapaszkodnék egy jó

szóban mint sánta

a mankójában

tüskés ágak csapódnak

arcomba

vérzik a megsértett öntudat

ne bántsatok emberek

Isten mintázta arcomat

Nekem ezzel kell élnem

S a gyermekeim

Sem menekülhetnek

Idegen országokba

Nekünk itt kell élnünk

Mert ükapáink

Itt eresztettek gyökeret

Itt nevelték fel hitüket

 

Zarándokének

 

Megérkeztem,

De még zarándok

A lelkem.

Megérkeztem,

És

Most

Indulok.