Rostás - Farkas György honlapja
Az igazságtevô királyné, avagy kié a csacsi?
Az erdôszélen élt egy szépségérôl és okosságáról híres cigány lány a szüleivel. Egyszer arra lovagolt a király, és meglátta a lányt. Azon nyomban beleszeretett. Így szólt hozzá:
— Mától fogva te vagy a királyné. De van egy kérésem.
— És mi lenne az?
— Tudom, hogy te nagyon okos lány vagy, és mindig segítesz azoknak, akik hozzád fordulnak. Ígérd meg, hogy nálam nélkül nem adsz senkinek sem tanácsot!
— Szavamat adom rá! Úgy lesz, ahogy kívánod, felséges uram! Csak szeress, ahogyan én téged!
Nagy boldogságban éltek a palotában. Egy nap a király így szólt a lányhoz:
— Kedves feleségem! El kell utaznom, de nemsokára visszajövök!
— Rendben van, felséges uram!
— Ne feledd adott szavadat. Ha jön valaki tanácsot kérni, ne adj senkinek sem. Várjanak meg, amíg haza érek!
— Úgy lesz, ahogy kívánod!
A király elutazott.
Másnap reggeltôl estig esett az esô. Két koldus járt a sáros úton. Mindkettôjüknek volt felesége és egy-egy taligája. Az egyik koldus taligáját szamár húzta, a másikat pedig maga a koldus és világtalan felesége. Idôközben beesteledett. A palota mellett vertek sátrat. Mivel nagyon fáradtak voltak, hamar elaludtak. Éjjel a szamár lefialt. A kis csacsi a vak asszony taligája alá vergôdött. Mikor reggel a koldus felkelt, odakiáltott a feleségének:
— Hé asszony, idenézz! Megfiadzott a taligánk!
— Hála istennek! Most már nekünk is van szamarunk, nem nekünk kell húzni — mondta a vak asszony.
Amikor a másik koldus is felkelt, látja ám, hogy egy kis csacsi van odakötve a vak taligájához. Megdörzsölte a szemét, azt hitte, rosszul lát. A taliga nem fialhatott szamarat! Ez csakis az övé lehet. Odament a taligához, hogy a kis szamarat elhozza onnan. A másik ember nem engedte.
— Ez a szamár az enyém! Itt találtam a taliga alatt, csakis a taliga fialhatta!
— Hát már hogy mondhat ilyet! A szamár az enyém, az én szamaram fialta!
— Nem úgy van az! Enyém a szamár, mert a taliga alatt találtam, a feleségem is tanúsíthatja.
Addig-addig vitatkoztak, amíg összeverekedtek. Jól helybenhagyták egymást. A nagy csetepatéra kijött a királyné a palotából.
— Jó napot, felséges királyné! — köszöntötték illendôen.
— Jó napot emberek! Miért vagytok ilyen nagy zajjal?
— Tégy igazságot, felséges királyné. Nekem van egy szamaram. Neki nem volt. Az éjjel a szamár lefialt. Ez az ember meg a kis szamarat a taligájához kötötte. Ô azt állítja, hogy a kis szamár a kocsija alatt volt, ezért a kocsi fialta a szamarat. Így a szamár az övé.
— Igenis, az enyém — szólt közbe a másik koldus. — A taliga alatt találtam. A feleségem is tanúsíthatja, ô is látta!
— Igen, miénk a szamár, én is láttam, hogy a mi taligánk alatt van! — mondta a vak asszony.
— Ha láttad, hát láttad! — mondta a királyné. — De én nem tehetek igazságot köztetek. Várjátok meg a királyt. Majd ô elrendezi a dolgotokat.
— És hol a király?
— A király elment a smaragd folyóhoz aranykölest ôrizni, mert a halak kijárnak a vízbôl, és lelegelik a kölest.
— Már megbocsásson, felséges királyné — szólt a vak asszony —, de hogy lehet az, hogy a halak kijönnek a vízbôl, amikor nincs is lábuk?
— Ez is olyan furcsa dolog, mint ahogy a vak lát, vagy hogy egy taliga szamarat fial.
A vak asszony nagyon elszégyellte magát. Közben a kis csacsi kötele eloldódott, és az anyjához ment szopni.
— Látjátok emberek! Nem kell a királyt megvárnotok, a kis csacsi tudja az igazságot!
— Dehát velünk mi lesz? — kérdezte a vak asszony. — Nekünk nincs szamarunk, magunk húzzuk a taligát!
— Kaptok tôlem egy szamarat! De most menjetek isten hírével.
— Nagyon köszönjük, felséges királyné asszony!
A koldusok sietve eltávoztak a palotából.
Estére hazaért a király. Megvacsoráztak, majd így szólt a feleségéhez:
— Mondd el, mi történt, míg távol voltam!
— Jött ide két koldus. Az egyiknek volt szamara, a másiknak nem. A szamár megellett, és a kis csacsi a másik koldus taligája alá került. A vak asszony is azt állította, hogy az övék a csacsi, hiszen ô is látta, hogy az ô taligájuk alatt van! Ezen aztán hajbakaptak. Mindketten a magukénak akarták a csacsit. Mondtam nekik, hogy várják meg királyuram, míg visszajössz a smaragdfolyó partjáról, ahol ôrzöd az aranykölest a halaktól. A vak asszony erre megkérdezte, hogy hogyan jöhetnek ki a halak a vízbôl, amikor nincs is lábuk.
— És mit feleltél neki?
— Azt, hogy ez is csak úgy lehetséges, ahogyan egy taliga szamarat fial. Közben a kis csacsi éhes lett, és odament az anyjához szopni. Mondtam nekik, látjátok, a kis csacsi tudja az igazságot. Aztán kibékültek, és elmentek.
— Nem tartottad meg a szavad! Törvényt szabtál nélkülem!
— De kedves uram! A kis szamár adta az igazságot, ô tudta, ki az anyja!
— A lényegen ez nem változtat, megszegted a szavad, nem akarlak többé látni. A palotából egy dolgot vihetsz csak el, azt, ami neked a legkedvesebb!
— Jól van, kedves uram, elmegyek. De kérlek, búcsúzóul, igyunk meg egy pohár bort.
— Rendben van.
A királyné kitöltötte az italt, és észrevétlenül altatót tett ura poharába. A király megitta a bort, és azon nyomban elaludt. A királyné behívatta a szolgáit. A királyt kopott gúnyába öltöztették, majd levitték a hintóba. A királyné apja kunyhójához hajtatott.
— Vigyétek be a királyt a házba, aztán elmehettek. Holnap délben legyetek itt. De egy percet se késsetek, mert a fejeteket vétetem!
— Igenis, minden úgy lesz, ahogy parancsolta felséges királyné asszony!
A király csendesen aludt a gallyakkal fedett kunyhóban. A tetűk is csípni kezdték, és vakarózni kezdett.
— Jaj, hol vagyok?
— Csak aludj, jó helyen vagy!
— Azt álmodtam, hogy... jaj, valami belémcsípett.
— Vakard meg!
A király már mindenütt vakaródzott. A sok csípéstôl egészen felébredt. Látja ám, hogy valamiféle kunyhóban van, rajta meg ócska göncök.
— Hol vagyok?
— Itt vagy a szüleim kunyhójában.
— Hogy kerülök én ide?
— Hát elzavartál a palotából, és azt mondtad, azt vihetem magammal, ami nekem a legkedvesebb. Én Téged hoztalak el.
— Idehallgass, te asszony! Belátom, hogy te nagyon okos vagy, pedig apád csak egy szegény cigány halászember. Visszaviszlek a palotába apáddal, anyáddal együtt. Meg tudsz-e nekem bocsátani, amiért elzavartalak?
— Meg, felséges királyuram.
— Mától fogva te szabod meg a törvényt. Okos is vagy, ügyes is vagy, rád bízhatom az országot. És most mehetünk!
— Még nem lehet, majd csak holnap tizenkét órakor!
— Hogyhogy? — kérdezte a király.
— Majd meglátod.
Másnap, pontban tizenkét órakor megállt a hintó a kunyhó elôtt. Mindannyian beültek, és hamarosan a palotába értek.
Telt-múlt az idô. Békében, szeretetben éltek. A nép is megszerette a királynét, mert okos törvényeket hozott. Máig is élnek, ha meg nem haltak.
A Nap gyermekei
Valamikor, nagyon régen, a világ kezdetének elején lehetett, amikor az ember napokig bolyonghatott, amíg egy másik emberrel találkozott. Nagyon nagy becsben tartották az ilyen találkozásokat, mert az emberek vágytak a hírekre, különösen azokra, amelyek külhonból érkeztek. Az idegennek szállást és meleg ételt adtak. Tátott szájjal hallgatták az érdekesebbnél-érdekesebb történeteket.
A cigányoknak abban az időben volt becsületük, szívesen fogadták őket a tábortüzeknél, s borzongva hallgatták az öreg cigányvajda történeteit.
— Most pedig elmesélem, hogy nekünk, cigányoknak, mitől van ilyen szép, barna színünk, mert tudjátok meg, hogy nekünk is ilyen sápadt színünk volt, mint amilyen nektek van. Bizony, barátocskám, valamikor mi is olyan sápkórosak voltunk, mint ti.
— Még ilyet, fehér romák! — szólt közbe hüledezve egy legény.
— Vad népek elűztek minket otthonainkból, leányainkat, asszonyainkat megbecstelenítették. Akik túlélték a borzalmas mészárlást, menekülni kényszerültek. Így lettünk mi hazátlanok, a világ vándorai. Mivel nem volt otthonunk, ruhánk is csak annyi, amennyit magunkon viseltünk, kézenfekvővé vált számunkra az a felismerés, hogy kezdetben olyan tájakon vándoroljunk, ahol szabad ég alatt is lehet aludni, ahol melegen süt a Nap.
Reggel a kelő Nappal ébredtünk, s odatartottuk arcunkat a Nap sugarainak, mozdulatlanul sütkéreztünk, mint a sasmadarak. S amikor szivacsként magunkba szippantottuk az életet jelentő fényt, útra keltünk.
Csak nézett, nézett bennünket a Nap, minden reggel szívélyesen ránk mosolygott. Mi is nagyon szerettük a Napot, mert a mosolyából erőt merítettünk, s ezt tudta is a Nap, mivel már akkor is nagyon öreg volt, és az öregek mifelénk bölcsek.
Egy napon így szólt hozzánk a Nap:
— Ide figyeljetek, cigányok! Mit szólnátok hozzá, ha gyermekeimmé fogadnálak benneteket?
— Mire lenne jó ez nekünk? — kérdezte akadékoskodva az öreg jósasszony.
— Nem is tudom... — gondolkodott félhangosan a Nap. — Talán azért, mert nekem nincsen gyermekem. Azért gondoltam rátok, mert ti szüntelenül úton vagytok, s én egész nap veletek lehetnék: óvnálak benneteket a bajtól, a veszedelemtől, s örökké az arcotokra varázsolnám a vidámságot...
— Kedves, drága Nap! — így szólt ükapám a Naphoz. — Bizony, el kéne nekünk a te gondoskodásod, atyai szereteted. Mi boldogan leszünk a te gyermekeid, ha szép bronzbarnára fested a bőrünket. Akkor az emberek már messziről felismernek bennünket, s tudják, mi a te fogadott gyermekeid vagyunk...
A Nap lenyúlt hosszú, sugaras kezével, és minden egyes romát bronzszínűre festett.
Nem győztünk betelni új bőrszínünkkel. De örömünk hamarosan ürömbe fordult, az emberek kezdtek irigykedni ránk, és bottal kergettek el bennünket...
A tábortűznél megfagyott a levegő — az emberek lehajtott fejjel, szégyenkezve hallgatták az öreg vajda történetét.
— Akkor a Nap rosszat tett veletek — szólt közbe egy tíz év körüli legényke.
— Bizony-bizony, kisfiam, a Nap nem tudhatta, hogy a gőg és a büszkeség milyen indulatokat szabadít fel az emberek szívéből...
Ezért vándorolunk mi, cigányok, mert ha letelepednénk, akkor le kellene mondanunk bőrünk színéről, amely számunkra egyben a szabadság színe is...
Kötet:
http://www.mzsk.hu/documents/12628/14853/Rostas-Farkas+Gyorgy+-+A+Nap+gyermekei.pdf
Madarak voltunk - cigány eredetmonda
(Részlet az Indiától - Hazáig című hangoskönyvből)
Elmondja: Ráckevei Anna
Forrás: Indiától - Hazáig (Mese és valóság) hangoskönyv, CTMT, 2011.Bp.
A cigány és a földesúr
cigány népmese Rostás - Farkas György feldolgozásában:
A cigány és a földesúr
Élt egyszer egy nagyon szegény cigány. Olyan nagyon szegény volt, hogy alig volt mit ennie. Volt neki kilenc gyereke, meg egy beteges, sovány felesége. Igen nehezen éltek, a gyerekek az éhségtôl már lármázni sem tudtak.
Egyik nap a cigány kapott a faluban kukoricalisztet, és elhatározta, hogy kását fôz belôle. Alágyújtott a lábosnak, és fôzte a kását. Meglátta, hogy a földesúr jön feléje parádés hintón. Gondolt egyet a cigány: „Ez a földesúr igen gazdag, mindene megvan neki, pedig nem is dolgozik. Nekem meg semmim sincs. Hogy lehetne becsapni?” Lekapta a tűzrôl a fortyogó fazekat, és arrébb vitte a homokba. Éppen akkor ért oda a földesúr. Látja, hogy a cigány a fazék fölött guggol, és keveri a kását. A földesúr csodálkozott, hogy nincs tűz a fazék alatt, mégis fô az étel.
— Mit csinálsz, te cigány? — szólította meg.
— Mit csinálnék, kását fôzök!
— Hát az meg hogy lehet? Nem látom a tüzet!
— Már pedig ez tűz nélkül fô, ez olyan fazék, amiben mindent meg lehet fôzni tűz nélkül.
A földesúr gondolkodóba esett. „Jó lenne megvenni ezt a fazekat, bárhol lehet fôzni benne”.
— Te cigány! Add el nekem ezt a fazekat! — kérte.
— Nem lehet uram! Magamnak is kell, meg aztán nagy az ára!
— Te azzal ne törôdj, van pénzem elég!
— De ez a fakanál is jár hozzá, azzal együtt adom!
— Jól van, de mondd meg az árát!
— Száz arany az ára uram!
— Megadom. Te majd csinálsz magadnak másikat!
A földesúr leszámolta a száz aranyat a cigány markába, a fazekat felkapta és elhajtott. A cigány is gyorsan felpakolta a kocsira a gyerekeit, a feleségét, és siettek elhagyni azt a táborhelyet. Tudta, ha az uraság észreveszi a csalást, mérges lesz, s akkor jaj nekik.
Nem jutott messzire, utolérte az uraság. A cigány nagy bajban volt. Gondolt egyet gyorsan, kezébe vette az ostort, s odasúgott a feleségének valamit. Az asszony erre jajgatni kezdett, kiabált, ahogy csak tudott. A cigány meg úgy tett, mintha verte volna a feleségét. Az asszony fetrengett a földön, a cigány meg csak verte.
— Na, te cigány, most bezáratlak, mert becsaptál. Hiába tettem a fazekat a homokra, hiába öntöttem bele vizet, hiába kavargattam a fakanállal, a víz nem forrt fel. Olyan hideg maradt, mint amilyen volt. Add vissza a pénzem, mert megjárod!
— Drága nagyságos uram! Hát a varázsigét mondtad-e a fazéknak?
— Azt bizony nem mondtam!
— Hát akkor megvan a baj! A varázsige nélkül nem forr a víz! — közben a cigány tovább verte a feleségét. A földesúr nézte egy darabig, aztán megszólalt:
— Mondd, te cigány, miért vered a feleséged?
— A feleségem nem fogad szót, s ezzel a csodaostorral tanítom rendre.
— A te ostorod csodaostor?
— Az bizony! És most figyeljen ide, nagy uram!
A cigány abbahagyta a verést, mire a felesége felugrott frissen, mintha misem történt volna. Az ura nyakába ugrott, megcsókolta, megsimogatta és alázatosan kérdezte tôle:
— Mit parancsolsz drága uracskám, mindent megteszek, amit csak kérsz! Süssek, fôzzek, takarítsak, mossak?
S az asszony ment tüzet gyújtani, készítette az ennivalót, közben énekelt, táncolt az ura körül.
— Hát ez tényleg csodaostor — ámuldozott a földesúr. — Add el nekem, mert az én feleségem is akaratos, lusta, veszekedôs. Egy kicsit elverem, s egybôl más lesz Add el nekem ezt az ostort!
— De uram! Nem eladó ez az ostor, nekem is kell!
— Ugyan már! Te tudsz csinálni magadnak másikat
— Hát legyen! Eladom száz aranyért!
— Itt a pénz, fogd! De aztán a varázsszót is mondd meg, most nem csapsz be!
A cigány néhány cigány szót súgott az úr fülébe, s ezzel a földesúr elhajtott megint.
Mikor hazaért, elôvette az ostort, és verni kezdte a feleségét. Közben a varázsszavakat kiáltozta. Az ostor csak pattogott az asszony kövér hátán, mert az úr úgy verte ahogy csak bírta. Szegény asszony hiába ordított, jajgatott, csak ütötte, verte.
— Ne félj asszony, ha abbahagyom a verést, mindjárt nem lesz semmi bajod!
De a földesúr felesége a földön maradt fekve, nem bírt felkelni. A földesúr nagyon mérges lett. Elindult felkeresni a cigányt, s megfogadta, ha megtalálja agyonüti.
A cigány ezalatt a kétszáz aranyból új kocsit, sátort, lovakat vett. Jól élt a családjával, ettek, ittak.
A földesúr meg csak kereste, kutatta a cigányt. A második évben rátalált. Éppen tél volt. A hó térdig ért, a szél süvített. A cigány látja, hogy jön a földesúr, rátalált. Gondolt gyorsan egy nagyot, és ledobálta magáról a ruháit. Ott állt pucéran a nagy hóban, majd az ingét a kezébe vette, és kiabálni kezdett:
— Jaj, de nagyon melegem van! Mindjárt megsülök ebben a nagy melegben!
— Na cigány, most megvagy! Végre megtaláltalak! Többet nem csapsz be!
— Uram! Várj egy kicsit! ha már meg kell halnom, legalább utoljára hadd izzadjam ki magam. Aztán nem bánom, mi lesz. Hű, de melegem van, hű, de nagyon melegem van! Micsoda nagy meleg van, végre jól kiizzadom magam!
Futkosott tovább nagy ugrálások közepette a hóban, s az ingét lobogtatta. A földesúr elôbb dühös volt, azután csodálkozott. ”Olyan hideg van, hogy még ebben a medvebundában is fázom. Ez a cigány meg meztelen ugrál egy inggel a kezében, és nem fázik. Hogy lehet ez?”
— Mi van cigány? Neked meleged van, én meg majd megfagyok ebben a nagy hidegben?!
— Itt a kezemben a varázsing. Ettôl van ilyen nagy melegem. Jöhet a hó, jöhet a fagy, ha ezt az inget felveszem, megsülök a melegben. Még így is olyan melegem van, hogy mindjárt elolvadok!
— Ide figyelj, te cigány! Add el nekem ezt az inget, megveszem! — mert közben azt gondolta a földesúr, hogy minek a cigánynak ilyen értékes ing, neki meg nem kell nehéz bundát hordani, egy szál ingben sétálhat télen is az utcán. Hadd csodálkozzanak a népek.
— Nem adom el az inget, kell nekem is! — szabódott a cigány.
— Adok érte száz aranyat, ide az inget!
A cigány átvette a zacskó aranyat, odaadta az inget az uraságnak, és beszaladt a sátorba, mert már nagyon fázott.
Az uraság gyorsan kocsiba szállt, és meg sem állt hazáig. Dicsekedve mondta a szolgáinak:
— Látjátok ezt a csodainget?
— Látjuk nagyurunk!
— Én most meztelenre vetkôzöm, és csak ezt az inget veszem fel. Ide figyeljetek, szolgák!
S ezzel az uraság ledobálta magáról a bundát, a meleg ruháit, és felvette a cigánytól kapott inget. Ott állt a nép elôtt egy szál ingben. Azután elkezdett a nagy hóban szaladgálni.
— Jaj, de melegem van, jaj, de melegem van!
Az emberek csak nézték a hóban ugráló embert, s elôbb csodálkoztak, majd mulatni kezdtek. A földesúr meg csak ugrált, ugrált, mert nagyon hideg volt. Tudta, hogy a cigány megint rászedte, de szégyellte a szolgái elôtt. Addig-addig ugrált a hóban, amíg teljesen kimerült, s elesett a nagy fáradtságtól. Senki sem segített neki. A szolgák otthagyták urukat, aki megfagyott a hóban.
A cigány meg kis házikót vett magának a pénzen, s ott élt urasan a családjával, amíg meg nem halt.
Moga, a nagyerejű
Valamikor, amikor még a cigányok jártak faluról-falura, akkor történt ez az eset. Volt a cigányok között egy ember, akinek Moga volt a neve. Ahogy az egyik faluban jártak, a falu végén letáboroztak. Felverték sátraikat, és sütötték a húst, meg a bokolyit.
Egyszer csak megjelent egy úri hintó. A hintóban a falu vezetôi ültek. A cigányok megijedtek, hogy valami baj lehet, ha ôket keresik.
— Jó estét, cigányok!
A vajda elôlépett.
— Jó estét, nagyságom uraim! Mi járatban vannak?
— Azért jöttünk, hogy megtudjuk, van-e köztetek olyan erôs ember, aki el tud bánni a falu nagyerejű emberével. Ez az ember állandóan kötekedik, mindenki fél tôle. Mi már nem bírunk vele, mert eddig még mindenkit megvert.
— Van itt egy erôs cigány, nagyságos uraim, a neve Moga.
— Mondjátok meg neki, hogy holnap délelôtt jöjjön be a községházára, beszélni akarunk vele. Ha legyôzi az erôs embert, még jutalmat is kap.
Moga is hamarosan hazaért a kéregetésbôl. Egy hét év körüli kisfiú volt vele.
Mondták neki a cigányok, mit üzen az előjáróság neki.
— Én egyedül nem megyek, gyertek ti is velem! Meg ez a gyerek is!
Másnap délelôtt a cigányok bementek a faluba.
— Megjöttem nagyságos uraim! — szólt Moga cigányul, mert magyarul nem tudott. A kisfiú tolmácsolt.
— Egy erôs emberrel kell megbirkóznod, a neve Dézsi Nagy Sándor. Ez az ember azt mondja, hogy amíg valaki nem gyôzi le, addig nem tud nyugodni. Itt lakik Dobozon, de a környéken is ismeri mindenki. Ha kiállsz vele birkózni, kapsz tanyát, földet!
— Hát nem bánom, de elôbb hozzanak egy kötelet!
Hoztak neki egy kötelet. A kötél ujjnyi vastag volt. Áttekerte a derekán, vett egy nagy levegôt, és a kötél elszakadt. Mondja az embereknek:
— Ez a kötél gyenge, hozzanak erôsebbet!
Hoztak egy másik, erôsebb kötelet, amivel a kocsikon a szalmát, szénát szokták átkötni. Ezt is a dereka köré tekerte, nagy levegôt vett, a kötél recsegett, majd lassan elszakadt.
— Ez már jobb volt. Kezdôdhet a viadal!
Az erôs ember csak ment neki Mogának, de az nem csinált semmit, csak állt. Erre a kisfiú megszólalt cigányul:
— Moga, ne hagy magad, fogd meg úgy, hogy haljon meg!
Több sem kellett Mogának! Megfogta az erôs embert úgy, hogy csak ropogtak a csontjai. A bordái meg a hátán jöttek ki. Aztán elengedte az embert. Az meg sem tudott mozdulni, csak feküdt a földön, élet is alig volt benne. Úgy vitték haza lepedôben.
— Ez derék munka volt, Moga! Mit kérsz tôlünk? Házat, földet, pénzt? Amit kérsz, megadjuk!
— Nem kell nekem tanya, ház, mert az olyan, mint a börtön. Jó nekem a sátor is. Csak bagót adjanak, meg engedjék meg, hogy kéregessek a faluban!
Amennyi pipás ember volt a faluban, mind odaadta a bagót neki. A cigányok visszamentek a sátraikhoz.
Moga járt tovább házról-házra kéregetni. Egyszer ahhoz a házhoz ért, ahol az erôs ember lakott. Nem akarták beengedni, de az ember fölismerte Moga hangját. Arra kérte a rokonait, hogy engedjék be Mogát. Moga bement a házba. Az ember az ágyban feküdt, sápadtan, látszott, hogy a halálán van.
— Hallgass ide Moga! Én még ilyen embert nem láttam, mióta megszülettem. Fogd meg a kezem, mert nem tudok meghalni!
Moga kezet fogott vele. Az ember meghalt.
Ahogy mentek hazafelé, Moga meg a fiú, egy nagy dinnyeföldhöz értek. A föld a grófé volt, Wenkheim grófé. Mindketten éhesek voltak, és megkívánták a dinnyéket, fogták, s a földhöz vágták. Mikor érettet találtak, leültek a földre és enni kezdtek. Egyszer csak ott termett elôttük két csôsz. Rákiáltottak Mogára:
— Mit csinálsz itt, te cigány? Eszitek az uraság dinnyéjét? Most összekötözünk öreg, és viszünk a gróf elé, meg az előjáróságra!
A két csôsz összekötötte Moga két kezét, és vitték ki az útra. Ahogy a kövesútra érnek, éppen az intézô jött négylovas hintóval. Az intézô látja, hogy a két csôsz egy embert vezet megkötözve, meg egy kisfiút. Megállítja ôket:
— Mit csinált ez a cigány, hogy megkötöztétek?
— Lopták és ették a dinnyéket, visszük az előjáróságra, hogy büntessék meg ôket.
— Ne vigyétek ti sehova se, majd én elviszem, úgyis arra megyek, kössétek a kocsi után!
Odakötözték Mogát a kocsisaroglyához. Mikor elindult a hintó, megszólalt a gyerek:
— Moga, fogd vissza, ne hagyd magad!
Mogának sem kellett több, meghúzta a kötelet. Úgy megfogta, hogy kocsi egybôl megállt, a lovak meg sem bírták mozdítani. Az intézô meg is ijedt ekkora erô láttán, és Mogát, meg a gyereket elengedte. Eltelt két-három hét, ismét kéregetni ment Moga a gyerekkel.
Volt a közelben egy nagy szôlôskert, az is az uraságé volt. Egy elhagyott tanya volt a szôlôskert közepén. Abban lakott az óriáskígyó. Ez a kígyó hordta el az uraság birkáit, állatait. A tanyára ki volt írva, hogy senki se merjen a közelébe menni, mert a kígyó megöli.
Moga nem tudott olvasni, és bement a tanyára kéregetni. Az óriáskígyó felszisszent, és rátámadt Mogára. A kisgyerek odakiáltott neki:
— Moga! Itt az óriáskígyó! Fogd a botod és üsd!
Fogta Moga a botját, és akkorát ütött az óriáskígyó fejére, hogy menten felfordult. A farkával meg akkorát csapott a kígyó, hogy a ház egyik fala kidôlt. Moga a gyerekkel együtt kijött a tanyából, közben a csôsz is a tanyához ért.
Azt látta, hogy bemennek a tanyába, és azt is látta, hogy kijöttek. De hogy bent mi történt, azt nem látta. Kérdezi tôlük:
— Mit csináltál itt, te cigány?
— Hát bementem a tanyába kéregetni.
— Nem féltél a kígyótól?
— Nem, mert megöltem!
— Te megölted?
— Meg én! Haljak meg, ha nem!
— Nézzük meg, mert nem hiszem el!
Bemennek a tanyába, látja ám a csôsz a kidôlt falat, és a megölt kígyót. Mondja a cigánynak:
— Gyere velem az urasághoz, mert biztosan jutalmat fogsz ezért kapni! Ilyen nagy dolgot! Eddig senki sem mert a tanya közelébe menni, mindenki félt a kígyótól.
Moga nehezen indult el, a csôsz a kezénél fogva húzta. Nagy nehezen elérték a grófi kastélyt.
A csôsz elmondta a grófnak, hogy mi történt a tanyában. Az uraság nem akart hinni a fülének, a szemének, de amikor a cigány botját meglátta, ami akkora volt, mint egy szekérrúd, elhitte a csôsz minden szavát.
— Na cigány, most aztán kérhetsz, amit akarsz, én gazdag vagyok, teljesítem! Kell tanya, ház, föld?
— Nagyságos uram, nem kell nekem ház, jó nekem a sátor is. Csak annyi bagót adjanak, amennyit el tudok vinni a zsákomban, és engedjenek kéregetni!
— Jól van cigány, megkapod! Itt a sok bagó, viheted!
A cigány hazament a kisfiúval a kompániához, vitte a sok dohányt.
Telt múlt az idô, a kisfiú egy napon eltűnt Moga mellôl. Senki sem tudta, hogy hová mehetett.
Egy nap a sok cigány gyerek így szólt Mogához:
— Moga! Másszál fel erre a fára, és hozzál nekünk madártojást!
— Felmehetek gyerekek, ha nagyon akarjátok!
És Moga felmászott a fára, melyet a gyerekek mutattak neki. A gyerekek bagót ígértek neki, ha sok tojást hoz le a fáról. A fa tele volt madárfészekkel. A legelsô fészeknél kiszedegette a tojásokat, s dobálta lefelé.
Mászott feljebb a fán, és egy nagyobb fészket talált. Amint elérte a fészket, belenyúlt. Nem madárfészek volt, hanem kígyófészek. Akkor keltek ki a kis kígyók a tojásból. Moga kezét megmarták a kígyók, elengedte a fát, és lezuhant. Azonnal meghalt.
A legöregebb cigány asszony akkor éjjel álmot látott. A fiú táltos volt, addig ô adta az erôt Mogának. De hogy eltűnt — lejárt az ideje itt a földön —, vele tűnt Moga nagy ereje is. Akkor éjjel a virrasztók nemcsak Mogát siratták, s nemcsak neki gyújtottak gyertyákat, hanem a táltosfiúnak is.