Rostás - Farkas György honlapja
Egy csillaggal több lett az égen
Egy szegénynegyed szoba-konyhás lakásában láttam meg a napvilágot. Mikor is történt? Tegnap vagy tegnapelőtt... pontosan már nem is tudom. De nem ez a lényeg. Megszülettem. Hogy miért? Ezt ne kérdezzétek. Vagyok, ez a lényeg.
Úgy nézt
em ki, mint egy fehér, felfújt hólyag, vagy inkább mint egy koraszülött kenguru. De biztosan csodálni való voltam, mert az egész szegénynegyed összegyűlt kis házunkba — csodálatomra.
„Egy csillaggal több lett az égen” — mondták.
Mintha a világ, vagy legalábbis a cigányság Megváltója született volna meg, úgy ünnepelték világrajöttömet.
Milyen nap volt? Életem tán legszebb — különben halvány — napja, ama bizonyos február 28-a. Anyám vajúdott fájdalmában, mégis a legboldogabb asszony örömkönnyeivel áztatta csupasz testemet. Gyanútlanul, boldogan fürödtem e könnyekben, mit sem sejtve az Életről, a világ gyötrő gondjairól.
Létszükségletemmé minősült a világ, a putri, a Nap, a szél, az eső és a nagy-nagy feketeség.
Nekem már akkor nem tetszett sok földi ceremónia. Sírtam és sírtam. Tán azért, mert kint nagy pelyhekben hullott a hó, vagy pedig azért, mert már akkor fájtak az eljövendő, keserű idők. Nem tudom... De a tüzek azóta sem aludtak ki bennem, s lángra lobbantják képzelőerőmet.
A körém sereglő cigánytábor már akkor sem tudta, mit kezdjen velem. A kukoricaszárból rakott nagy tűz mellett nem volt valami vidám az élet. szegény jó anyám vacogott a kemence melletti vackon, míg én a mámi alsószoknyájában — ami alig volt tizenkét méter — pehelypárnában éreztem magam. Népem megosztotta velem a szegénységet. Ültek a méla füstgomolyok alatt, kényelmes, nyugodt hangon beszéltek, soha nem siettek sehová, soha nem voltak türelmetlenek. Fáni néni, anyám akkori szomszédasszonya, no meg komaasszonya, kojtolta tajtékpipájából a füstöt. Ömlött rám. Kis szobánk egykettőre megtelt illatos kapadohány-füsttel, no meg bódító szilvórium-illattal. Akkortájt nem volt divat annyira félteni a csecsemőket, meg hát, miért is kellett volna? Legalább tartósítva lettem...
Letagadni magamat már csak a magam „abbahagyásával” lehetne. Így inkább elnézést kérek a merészségért, hogy megszülettem. Egy összezsugorodva élt világ, mely még felfedezhetetlennek tartja a jelentőségében végtelennek tűnő — már szendergő — halvány képet. Átütő erő sokasodik az erek sűrűi között.
A belénk fulladt igazságot mi, kis nemzetek fiai jobban érezzük. Gyűlöljem anyámat, hogy a világra hozott? Apámat, hogy nemzett? Magamat, hogy megfogantam? Gyűlöljem az embereket? Hisz én is belőlük nőttem...
A múlt sötét téli éjszakája fodrozott fölöttünk. A tavasz hajnala is kopogott ablakunkon. Gyöngyház-csillagok ragyognak alacsony mestergerendák egén. Egy ember beragyogva érzi egy addig sötétnek vélt egész élet éjszakáját — megmentést remél.
Merni kell táplálni a mégoly halvány reményt is, vállalni a szegénységet, és bátran elviselni a legkétségbeejtőbb helyzeteket is. Mindez talán áldozatnak tűnik, de mi jelenti a legfőbb szépet, főként akkor, ha ez másnak is azt jelenti.
Élek. És nemcsak azért, mert az élet-fogantatás mindenek fölött a legszebb aktus, hanem azért is, mert élni szép. Nem panaszom, csupán csöndes fájdalmam sokunk fájdalmának fájdalma, mely reménybe és képzeletbe fullad/hat...
Helyek és emlékek
József Attila óta: nézem a Dunát, ahogy úszik a dinnyehéj, és legalább addig fogom nézni, amíg el nem múlik az emberi emlékezet.
Valamikor nagyon régen, de nekem úgy tűnik, hogy tegnap volt, amikor gondoltam egy nagyot, és eljöttem Újkígyósról, az én kis szülőfalumból, Budapestre szerencsét próbálni. Jól emlékszem: mindössze 54 forint volt a zsebemben. Ezzel a szerény munícióval, no meg hatalmas tudásvággyal indultam, hogy bevegyem a székesfővárost. Nem volt szállásom és pénzem sem elég, hogy legalább egy szobát kivegyek. A soroksári Duna-parton ütöttem tanyát, ahogy ma mondják: ott csöveztem, Isten szabad ege alatt.
Azóta is különleges kapcsolat fűz a csendesen, méltóságteljesen vonuló vízhez. Megnyugtat, biztonságot sugall a látvány, a hang, az illat.
Minden perc egy örökkévalóságnak tűnt, hallgattam a csöndet, a Dunát, és próbáltam olvasni a csillagok üzeneteiben. Víz, erdő, fény - üzentek a múltról, őseim szelleme ide is elkísért. Úgy emlékszem mindenre, mintha tegnap történt volna.
Nem voltam egyedül, mást is ide vetett a jó vagy rossz sora. Állt már ott néhány kalyiba, szerencsémre barátságos lakókkal. Itt ismerkedtem meg a rendkívüli tehetségű költőtárssal: Rácz Lajossal is, aki hozzám hasonlóan feljött a nagyvárosba szerencsét próbálni. Sajnos vele született betegsége korán elvitte közülünk.
Itt a soroksári parton élt Lyukajti is feleségével. Télen a kunyhó teteje szolgált hűtőszekrényként, itt tároltam az elemózsiát, aminek bizony néhanapján lábakélt. Lyukajti be is ismerte, hogy ő volt a tettes, de mint mondta, náluk sok az éhes száj.
Napközben a város utcáit róttam, minden múzeumot meglátogattam, minden szép palotát megcsodáltam. Néztem a hirdetéseket, mihez is kezdhetnék. Verseket már gyerekkorom óta írtam. A belváros kellős közepén egy nagy plakát hirdette, hogy Fodor Andrásnak író-olvasó találkozója lesz.
Úgy döntöttem én is elmegyek az Írók Boltjába. Ez a találkozás sorsfordító lett az életemben. Azóta is minden irodalmi estemen elmesélem, hogy találkoztam a „költő óriással”. Ittam a szavait, elegancia és bölcsesség...
A szünetben odamerészkedtem, és egy pár kérdést intéztem hozzá. Remegtek a lábaim és dadogott a szám, de összeszedtem minden bátorságomat.
Beszélgetni kezdtünk. Mondtam, hogy én is próbálkozom a versírással. Rögtön azt mondta: szeretném látni!
Pár nap múlva elvittem a lakására néhány versemet. Nyomban elolvasta valamennyit. Néhányat rögtön el is helyezett az ÉS-ben, a Magyar Ifjúságban és több napilapban. Attól kezdve, amíg csak élt összefonódott a sorsunk. Bejártuk a fél világot, elkísérhettem író-olvasó találkozóira. Hajnalokba nyúló beszélgetéseket folytattunk.
A Liszt Ferenc tér, az Írók Boltja azóta is Fodor Andrást idézi számomra, ahogyan útjára indít egy csóró cigány fiút, aki a mindenségről álmodik...
Az empátiához nem bőrszín kell
(Mészáros Ilike elbeszélése alapján)
A fájdalmat és a hitet egyaránt őrzi az elmúlt négy évtized ... sőt, hamarosan a fél századik évfordulóhoz közeledik a kettőnk ismeretsége, barátsága Lázár Imréné, Mészáros Ilivel.
A szeretet = örvény, kútja mély, tele szépséggel és fájdalommal. A szálak messzire vezetnek...Békéscsabára az én szeretett alföldi városomba.
Ez ifjúságom világa... Minden erre a pici kis városra emlékeztet. Itt töltöttem oly gyönyörűséges diákéveimet, ez volt a költővé cseperedés időszaka.
Ez az a hely, ahová mindig szeretettel térek haza. Itt élnek az én legendás osztálytársaim, és az én szeretett tanárom Lázár Imréné, Mészáros Ilona.
Most legutóbbi telefonbeszélgetésünket szeretném megosztani az én Kedves Olvasóimmal:
Ilike kedves, nyugodt hangján szokásához híven így kezdte a beszélgetést: Írsz-e? Ugye nem felejtkezel el róla...
Majd egy történetet mesélt el, amit megpróbálok visszaadni, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerül.
„ A múltkoriban a kórházban egy felejthetetlen élménnyel gazdagodtam. Egy kerekes-kocsiban ültem a folyosón órákig. Felém sem nézett senki.
Majd egyszer, mintha csak az égből pottyant volna, mellettem termett egy cigány házaspár.
- Régóta tetszik várakozni? Tessék mondani, miben segíthetünk – szólítottak meg.
Én megköszöntem a kedves gondoskodást. -Nem kérek semmit – mondtam – köszönöm szépen.
A férj – valószínűleg látta rajtam, hogy reszketek –, mert úgy döntött, hogy a hátamra teríti ütött-kopott kis kabátját.
Megilletődve néztem rá. A szemében mély emberséget, féltő gondoskodást fedeztem fel.
Akkor, ott, abban a pillanatban Rád gondoltam – fűzte hozzá Ilike -, s újra felvillant bennem több évtizedes barátságunk. Veled, aki az első tanítványaim közé tartoztál.
Arra gondoltam, hogy az én kedves tanítványom is a cigányok közé tartozik.
Mekkora csoda, villant át újra és újra az agyamon...
Ott, azon a kórházi folyosón, újra betöltötte szívemet-lelkemet a cigányok iránti empátia.
Kedves Gyurikám! Íme, most elmeséltem neked, ami velem történt ...
Egy szívdobbanásnyi közös sors... Újra csak azt mondom, az empátiához nem bőrszín kell. Egy ismeretlen ember, majdnem azt mondtam egy cigány bácsi, valójában egy igazi úriember...
Ezt az emléket ugyanúgy fogom őrizni, mint azokat a felejthetetlen éveket, amelyeket a békéscsabai iskolában együtt töltöttünk. Emlékezetemben örökre megmarad ez a szép és igaz történetet."